Cirmi bamba pofával tűrte, hogy kiszedtem az egeret a szájából. Jóllakott házimacska lévén eszébe sem jutott küzdeni a finom szürke falatért. Inkább nagypapa háborodott fel, amikor szabadon engedtem a kártevőt. Hiszen fáradságos munkával ő fogta meg – a macskánk helyett. Az idős ácsmester egyébként zseniális csapdával dolgozott: egy gyufaszállal feltámasztott virágcserép, alatta deszka, a gyufaszálhoz dróttal kötözött dió. Ennyi. Az egér óvatosan szimatolva besomfordált a cserép alá, és amint elkezdett falatozni a kívánatos eleségből, az megrántotta a gyufaszálat – puff, a kis szürke máris elmélkedhetett a cserép sötétjében a világ nagy dolgain. Aztán nagypapa egy vödör víz fölé navigálta ezt az egész hóbelevancot, egérke bepottyant a vízbe, ahonnan Cirmi játszi könnyedséggel kihalászhatta.
És ekkor jöttem én, a gyengék védelmezője! Cirmi szájából megmentettem a dülledt szemű rágcsálót, aki sokkba dermedve várta a biztos halált. Igazságot szolgáltattam. Mert az egész annyira kegyetlennek tűnt gyermekfejjel!
Aztán a történet jó pár év múlva megismételte önmagát: a kisfiam a Balaton partján mentett meg egy kishalat egy sikló szájából. Szegény tekergő jószág türelmesen kivárta a parti kövek között, hogy az óvatlan kishal arra ússzon, ügyesen elkapta, és már majdnem jól bevacsorázott… De jött a gyermekem a genetikailag kódolt hatalmas lelkével és igazságot tett.
Felnőttként már úgy gondolom, jobb ezekbe a dolgokba nem beleavatkozni. Aki éhes, vadászik. Aki vadászik, előbb-utóbb zsákmányol. És a zsákmány életének az értelme, hogy jóllakik vele egy másik teremtmény. Az erős elpusztítja a gyengét: ez a természet rendje. Ez idáig rendben is volna.
Azonban az erőfölénnyel oktalanul élni vagy visszaélni nem szabad. Az élet kegyetlen, indokolatlan kioltása az emberiség sajátossága. Elég, ha csupán az utakon heverő számtalan elütött állatra gondolunk. Tudom jól, akadnak kivédhetetlen helyzetek, amikor képtelenség elkerülni az útra tévedő élőlényt.
Ugyanakkor két esetben is szemtanúja lettem, mikor autósok szándékosan bántak el egy védtelen állattal. Egyikük egy macskát ütött el a Budafoki úton. Direkt. Csupán le kellett volna vennie a lábát a pedálról – ehelyett jól láthatóan inkább gázt adott és ráhúzta a kormányt az állatra. Ép ésszel felfoghatatlan. A szerencsétlen macska nem halt meg, csak ott ült az ütéstől kábán a felezővonalon. Megálltam. Puha rongyba bugyolálva kivittem az út szélére és megvártam, míg nagyjából összeszedte magát. Szerencsére túlélte.
Egy másik alkalommal egy kisteherautó sofőrje ütött el egy mókust a 71-es úton. Mögötte haladtunk, pontosan látható volt az állat, jó előre érzékelhető volt a nyílegyenes úton a történés. Mégis fékezés nélkül csapta el a lobogó farokkal szaladó mogyoróbajnokot. Megálltunk. Abszurd módon a mókus könnyű farka lobogott a szélben, noha maga az állat nem mozdult. Pedig még élt. Fájdalomtól megtört szeméből könnycsepp buggyant elő. Én csak álltam dermedten, tehetetlenül. A kedves kis jószág zihálva haldoklott. Pár pillanat múlva egy utolsó nagy lélegzetet vett és elment. A férjem kitette az út menti fűbe, hogy további kerekek legalább ne tapossák szét az aprócska testet. Zokogtam. A lelkemben az őrült düh és a mardosó fájdalom váltotta egymást elképesztő amplitúdóval. Ha akkor egyedül vagyok ott, biztosan utánamegyek a gázolónak és igazságot szolgáltatok. Megmenteni ugyan már nem tudtam volna a mókust, de legalább egyszer az életben olyat hallott volna az izzadtságszagú aszfaltbetyár, amit mostanáig emlegetne.
Vajon hova lesz az ilyen kegyetlen felnőtt lelkéből az ártatlan kisgyerek? Milyen negatív élmények érik az élete során, amelyek hatására a veleszületett ártatlanságot és szeretetet a totális érzéketlenség váltja fel?
Persze, felnőttként az embernek már igazán illik beletanulnia, hogy az erős elpusztítja a gyengét. Hogy ez a természet rendje.
Az eszem tudja.
De a lelkem sosem fogja megtanulni.
Lehet, hogy naiv vagyok és idealista.
De ha valamire, akkor erre büszke vagyok.
(terka)