Az ősrégi mondás egy ősrégi foglalkozásról ma már új formában aktuális: aki prostinak áll, ne csodálkozzon, ha NEM b….ák.
Időről-időre előfordul az emberrel, hogy a munkaerőpiacon kénytelen strichelni. Nekem eddig szerencsém volt, állásból állásba lépegettem, tehát igazán nem dudorászhatom, hogy minden sarkon álltam már...
Jelenleg egy kétesztendős projektmunkát befejezve, amúgy három évtized folyamatosan munkában töltött év után lettem aktív munkakereső. Hirtelen megértettem, miért is hálálkodtak azok, akiknek saját kezűleg küldtem személyre szabott (akár elutasító) indoklást, amikor még én kerestem a csapatomba embereket anno.
A cégek nemes egyszerűséggel ignorálják a jelentkezőket és a pályázat elkészítésére fordított időt, energiát – és nem válaszolnak.
Saját statisztika: a megpályázott cégek max. 20%-ától jött vissza egy automatikusan generált szabványüzenet. „Feldolgozva a sok-sok beérkezett pályázatot, nem önt választottuk. További sok sikert, blablabla” Az érezhetően robotizált válaszlevelek többsége néhány nappal a pályázat benyújtása után megérkezett. Vélhetően nem élő ember nézte át és mérlegelte a beérkezett önéletrajzokat.
A megpályázott pozíciók többségére kompromisszumok nélkül alkalmas vagyok. Igazolható tapasztalattal, elvárt diplomákkal, komoly referenciákkal rendelkezem.
És még egy udvarias (nemleges) válaszra sem méltatnak. Akkor vajon kiket hívnak be?
A lelki részét nem boncolgatom, a munkában töltött évek során akadt azért dolgom egy-két pszichopatával, akik megedzették a lelkemet annyira, hogy ettől még nyugodtan alszom. De simán lehetnek olyan pályázók, akikben ezzel módszeresen felépítik az imposztor szindrómát.
Szigorúan kommunikációs és márkaépítési szempontból értékelve a tapasztalataimat, érthetetlennek és elfogadhatatlannak tartom ezt a széles körben tapasztalható sajnálatos (HR?) gyakorlatot.
Vajon miért gondolják azt, hogy a munkaerőpiaci ténykedésük nem tépázza meg a reputációjukat? Az egyik oldalon százmilliókat öntenek a médiapiacra, hogy felépítsék a márkájukat. Az álláshirdetések szintén nem kis összegbe kerülnek. Elérnek vele több száz/több ezer releváns szakembert. Akik túl azon, hogy éppen állást keresnek, egyidejűleg fizetőképes célcsoportjai is a cégeknek.
Kicsi ez az ország, kicsi ez a piac és sose tudhatod, kivel hol akadsz össze a jövőben. Akit válasz nélkül hagynak egy álláspályázat során, csekély eséllyel lesz a márka/cég őszinte rajongója a jövőben. Ráadásul elmeséli jó pár ismerősének is, hogy XY cég annyira se méltatta, hogy legalább egy ócska automata üzenetet beállítson válaszként.
Némelyik pályáztató próbamunkát is kért, melyet természetesen becsülettel elkészítettem, komoly órákat beletéve a feladatba. Ez se számít. Komolyan gondolkodtam, hogy kiállítok nekik egy számlát … Vajon meglepődnének?
Közben a cégek sírnak, mint a fürdős k…ák, hogy így nincs szakember, meg úgy nincs szakember, jaj-jaj-jaj. Akarnak egyáltalán? Vagy elonanizálnak magukban és így legalább a szakemberhiánnyal tudják takargatni a kudarcaikat?
A munkaadók elvárása: a jelentkező legyen csinos, tapasztalt, de szűz. Legyen irányítható, de közben önálló. És pusztán élvezetből elégítse ki a munkaadó igényeit - azaz ne kerüljön sokba.
Stratégiai szempontból értékelve a helyzetet: vajon miként várnak lojalitást, elköteleződést a cégek a munkavállalóktól, ha semmibe veszik őket?
Lehet az a válasz, hogy a világ változik, manapság a lojalitás már nem érték. Úgy tűnik, a modern piacgazdaságban nem csak a termékek, de az azt előállító munkavállalók termékéletgörbéje is igencsak rövidre van szabva.
Ez színtiszta pocsékolás! Egy új munkavállaló felvétele, betanítása komoly milliókba kerül, így gazdaságilag kevésbé alátámasztható ez a viselkedés. Persze, nézhetem ezt az egészet úgy is, hogy egy munkáltató pontosan tudja, nála bizony a „citrom-effektus” érvényesül a munkavállalókkal szemben. Vagyis egy-két év után, mikor már kedélyesen kicsavarták a szakemberekből az utolsó cseppet is, jobb, ha a kiszáradt munkavállaló magától húz el a fenébe. Minek ide lojalitás…
A munkaerőpiac manapság olyan, mint egy hadszíntér. A munkavállalók és a munkaadók ellenségként és nem partnerként tekintenek egymásra. Nekem viszont az a jó, ha a másiknak is jó. És szerencsére találtam egy olyan céget, amely a dögös MILF-ekre bukik. Akik már kellően tapasztaltak és türelmesek, de még jó kedéllyel riszálják magukat a placcon. Beleteszek apait-anyait, ahogy szoktam, a kedves vendég elégedettsége nem rajtam fog múlni. És akik nem válaszoltak: bánhatják. Sőt, jobb is, hogy előre kiderült, milyen ócska a cégkultúrájuk.
(terka)
fotó: pixabay.com
