Amikor tavasszal Toszkánában tölthettem pár napot, számtalan apróságot észleltem, amelyeket párnapos "külső szemlélőként" sem nehéz észrevenni. A mosolygó, egymásra odafigyelő emberek, a kultúra ezernyi megnyilvánulása, a nem elgyötört mogorva arcok... És a közösségi terek, amelyeket az életnek teremtenek. A mindennapi életnek.

Firenzében egyik este teljesen véletlenül tévedtünk el a helyi "nagyvásárcsarnokba". Este, igen. Olyan élet volt, hogy elképesztő. És meglepő módon NEM turista volt a többség, hanem helybeliek. (Ugyanezt tapasztaltam egyébként Pisaban, a híres ferde tornyot körülölelő füves parkban is. A többség helybeli család, baráti társaság  volt - pedig azt hittem, a temérdek ember java része turista.) Akik odamentek, ettek, ittak, de főleg BESZÉLGETTEK. Békésen. Gondtalanul. Sima hétköznap este. Látszott, hogy ez a természetes, nem különleges ünnepi alkalom. És nem az volt a fő cél, hogy hülyére igyák magukat, így feledve a napi gondokat.

A környezet egyszerre tradicionális és modern. A gondosan, ügyesen összerakott dizájnelemek remekül hozzák a hely szükséges hangulatát. Nem tolakodóak, nem "megcsináltak" - látva őket az embernek szinte az az érzése, ezt átlagemberek firkálták a falra. Pedig nem. Profi mestermunka - mindenféle mesterkéltség nélkül. Nézzétek meg a fotókat, csak részben tudják visszaadni a páratlan hangulatot, de talán egy kis kóstolónak jó lesz Firenze esti közösségi életéből. Mindez egy jelentéktelennek tűnő mellékutcában, pár lépésre a csodaszép dómtól. A néhány falfestmény csak ráadás: az odavezető úton a házak falán voltak - csak úgy mellesleg.

A helyén kezelt múlt és az élhető jelen együtt -  ez a kettő egy igazi élő nemzet jövőjét is jelenti egyben.

És... Amikor azon töprengenek a tisztelt politikusok - már ha egyáltalán töprengenek ezen - hogy miért oly vonzó a külhon sok százezer honfitársunk számára, akkor ne csak a pénzre gondoljanak - bár, ki mint él, úgy ítél... Azt a legkönnyebb: ráfogni, hogy csak a pénzért, a magasabb fizetésért, meg a kolbászból való kerítésért. Hát nem, uraim! Az mindennapok életminőségért. Mindezt annak ellenére mondom, hogy ha van lokálpatrióta, akkor én az vagyok. Amikor Olaszországból hazafelé a repülő ablakán át megláttam a Balatont, az imádott Balatonom körvonalát, majdnem elpityeredtem. Sajnos mégis egyre gyakrabban jut eszembe: talán el kéne menni innen.

terka)