A párbajok, lovagi tornák ideje lejárt. Sajnos. Ott egyértelmű, tiszta helyzetek voltak: az erősebb/ügyesebb győzött, ő szaporodott tovább. A gyengébb meg kuka - nincs további vita. Azonban mára a teremtés koronáinak nem marad egyéb lehetőségük, mint a mindennapokban fitogtatni vélt vagy valós erejüket. A hormonok viadala ma már csak nevetséges kis kakaskodásokban testesülhet meg. A városi közlekedésre amúgy totál alkalmatlan, egyre gyarapodó számú hatalmas "terepjárók" a legékesebb bizonyítékai ennek a harcnak. Az utcánkban lakik egy pali, aki egy akkora fehér dzsipben feszít, hogy az üléséről csak dobbantóval tud leugrani.... A mókuska mikor kiszáll a kocsiból, a hónom alatt elfér, a kocsinál másfél fejjel alacsonyabb... Vicces jelenség és beszédes.
Manapság látszólag gyakran összekeveredik két kérdés: Ki a nagyobb? Kié a nagyobb?
Az autópályákon jaszkarizó családapák, a munkahelyeken egymást rajzszegként lenyomó szóvitézek, és a vajon mire föl gőgös politikus férfiak mind-mind élő, bárhol megfigyelhető példákat mutatnak. A semmire sem vezető, 'csakazértis megmutatom annak a kis pöcsnek hogy az enyém a nagyobb' típusú vetélkedések persze nem így zajlanak. Mert ha még elővennék a pasik a vonalzókat, mint egyesek kiskamasz korukban a klozeton, és azon izmoznának, hogy TÉNYLEG kié a nagyobb, az kevésbé volna káros, mint ezek az alattomos és ostoba mindennapi torzsalkodások. Amelyekben az egyre kevesebb megmaradó normális pasi rendre visszavonulót fúj, vagy akár részt sem vesz...
És mi nők nagyon is hibásak vagyunk ám! Mert a normális pasikat nem becsüljük eléggé. Így egyre kevésbé szaporodik a génállományuk sőt egyre fogy. Mert egyáltalán esélyt adunk azoknak az egóbajnokoknak a szaporodásra, akiknek a legnagyobb értékük a terepjárójuk. Elalélva nézünk fel életünk értelmére, ha jól elküldi a kurvaanyjába a szomszédot. Nyálcsorgatva bámuljuk a nyilvánvalóan homokos túl-szépfiúkat a címlapokon. Döglünk azok után a főnökök (és leginkább a pénzük) után, akikről ha lehántódik a méregdrága öltöny, egy senkiházi nulla marad belőlük. Mert némán lihegve sztároljuk azokat az elméleti bájgúnárokat, akik még életükben nem tettek le semmit az asztalra, ellenben az üres szóvirágaikból egy egész rózsakertre való kitelik - aztán persze az esküvő elől úgy menekülnek, mint az ördög a tömjénfüsttől, mert otthon a négy fal között kiderülne a turpisság az első adandó nehéz szituban, hogy anyu kénytelen hordani a gatyát. Boldogan leszünk alázatos szeretői sunyi értelmiségi férjeknek, akik egy kóbor anál numeráért odadobják a becsületüket, de aztán pincsikutyaként nyüszítve ügetnek anyu és a bankszámla nyomában... Tűrjük, hogy komplett cégvezetések vagy akár országvezetések álljanak össze egyetlen női tag nélkül. Mert a férfiak azért egyben biztosan jobbak a nőknél: a laza haverkodás, a célvezérelt álszövetségek létrehozásában és fenntartásában. Közösen böfögve egy BL meccs közben, bármi áron fenntartani a látszatot, hogy ők a teremtés koronái.
Nekünk nőknek pedig ebben a betyárbecsület által összetartott Patyomkin-faluban kell egyről a kettőre jutni. És akkor jön a svédcsavar, amikor a nők kénytelenek beleállni a versenybe, küzdeni az érvényesülésért a kontraszelektált férfiakkal telepakolt cégeknél. Ahol a gyengén teljesítő férfi fizetése kétszer akkora, mint a baromi jól teljesítő nőkollégáé. Csak azért, hogy a férfiuralom ne bomolhasson le holmi nők által. Hogy ne derüljön ki, hogy Ádámka bizony meztelen.
Csak okosan, hölgyeim. Ne váljunk véletlenül se szoknyás férfiakká!
Maradjunk csak meg inkább a nyaknak, amely arra fordítja a fejet, amerre kell...
Csak könyörgöm, nagyon jól válasszuk meg azt a fejet, amit forgatunk.
(terka)