A hétvégén szemtanúja voltam, amint egy csapat gyerkőc marokszámra tépkedi a hínárt a Balatonból és dobálják a hattyúfiókáknak. Jó érzés volt látni, hogy ők már tudják: a vízimadarakat kenyérrel etetni egyenlő a halálos ítélettel! A szürke kis pelyhesek élvezettel eszegették az "ingyenjött" finomságokat - az ő nyakuk még nem elég hosszú ahhoz, hogy a szokatlanul mély vízben leérjenek a növényi táplálékukért.
Sajnos a kikelt 7 közül már csak 5 hattyúfióka totyog a zánkai strand pázsitján legelészve... Vajon hova tűntek a tesók?
Pár héttel ezelőtt még az "állatvédők" is kint jártak a helyszínen, annyira ritkaságszámba ment a 7 hattyúfióka kikelése. A szürke pelyhes apróságok - hála a magas vízszintnek - "farnehéz" testfelépítésük dacára ügyesen egyensúlyozva ugráltak ki "libasorban" az akkor még hideg vízből. A természet csodája: már a tojásból épphogy kikelve is pontosan tudták: némi szárítkozás után a tollukat a farkuknál található speciális mirigyből faggyúval kell megkenniük ahhoz, hogy vízállóak legyenek.
Nagy állatbarátként végigkövettem a fejlődésüket és örömömre a 7 közül 5 még él, és remélhetőleg ők már elég erősek ahhoz, hogy megérjék a felnőtt kort. Hacsak...
Apuka bizony nem egy David Attenborough...
Amikor a picik még képtelenek voltak megvédeni magukat, néhány szelfivadász annyira nem tisztelte a madarak intim szféráját, hogy egészen közel merészkedtek a parton pihenő apróságokhoz. Ezzel akarva-akaratlanul (tudatlanul?) megzavarták a létfontosságú toll-faggyúzást. Nyilván nem tudtam szó nélkül megállni... Kérdésemre, hogy miért nem lehet egy kicsit távolabbról szemlélni őket, a válasz ez volt: "Ezek csak madarak, ez pedig egy strand, a miénk, nehogymár mi alkalmazkodjunk hozzájuk!" A kedves férfiember egyben édesapa is volt: sajnos gyermeke is ezt a "természetbarát" szemléletet viszi tovább örökségként. Jeleztem, hogy az állatokat tisztelni kellene és békén hagyni. Szó szót követett, de végül odébb álltak.
A 18. században hazánkban még őshonos madár volt a bütykös hattyú, de 1954 óta sajnos már védett állat.
Ugyanis a Magyar Madártani Egyesület honlapján található információ szerint a 19. században teljesen eltűnt Magyarországról! Jelenleg viszont már újra 350-450 pár költ rendszeresen nálunk.
Angliában minden hattyú a királynő tulajdona, ezzel biztosítva védettséget a csodálatos madaraknak. A szigetországban súlyos bűncselekménynek számít a hattyútojások ellopása, vagy azon nádas levágása 25 méteres sugárban, ahol a madarak fészkelnek.
Jó lenne, ha nálunk is bűncselekménynek számítana a nádas pusztítása, vagy legalább megkapnák jogos büntetésüket az elkövetők... Kishazánkban bezzeg még a százéves Balaton-parti fák elpusztítása sem jár semmi következménnyel. Egy (vélhetően) pszichopata (vélhetően) újgazdag vízparti lakástulajdonos sportot űz abból, hogy a csopaki strand fáit gyilkoltatja, de valahogy soha nem tud senki semmit és nem akadnak nyomára az elkövetőnek és a megbízójának. Pedig bűnösök közt cinkos, aki néma.
Szóval, mára 5 kis pelyhes totyorog a strand füvében legelészve. A 2 eltűnt fióka egyikét állítólag róka vitte el, nyilván a leggyengébb esett áldozatul - hiába, Vuknak is ennie kell valamit. Ez a természetes szelekció, nincs ezzel semmi probléma! A másikat viszont ki kellett menteni: a szegény apróság vérző sebeit látva hívták jó emberek az állatvédőket, akik elvitték, felnevelik, s majd szabadon engedik a megerősödött impozáns madarat.
Én a hattyúknak drukkolok.
(terka)
