A negyediken lakó idős néni ősz hajcsomója undorító volt, mikor a balkonládában a virágok közt landolt... Nekem sajnos (szerencsére?) nincs erkélyem, de Fokhagymás Rózsi mindig tud mesélni, mi mindent talált már az erkélyén.
Régen az udvari szőnyegporolóknál verték ki a szőnyegekből a port az asszonyok takarításkor. Ma nincsenek udvarok, vagy ha vannak, már a praktikus szőnyegporolók helyett (jó esetben) kerékpártárolók vagy közös kiskertek foglalják a helyet. Nem divat tekintettel lenni másokra:
kíméletlenül egymás nyakába rázzák a mocskot az emberek.
A csúcs a cigarettacsikkek ledobálása. Egyik ismerősömnél a nyitott ablakon át bevitte a huzat a lakásba a még égő cigicsikket. Belegondolni is rossz, ha nincs éppen otthon, a szőnyegre pottyanó parázsló csikk felgyújthatta volna a lakást! Mi a fenéért nem lehet egy hamutartóba dobni az ablakban/erkélyen dohányzás végtermékét? Egy pöccintés, és repül a rigó, ki tudja hol áll meg? A napokban a Rózsi fölött levő emeletek valamelyikén az erkélyen asztalosmunka folyt, valamit fűrészeltek. A fránya fűrészport vitte a szél - többek között az alatta levő erkélyekre. Nagytakarítás után ropogós fűrészpor lepte Rózsi erkélyét, és persze az erkélyajtón át a szoba egy részét. A pedáns szomszéd néni pedig, aki egyébként szóvá teszi, ha a kukába zacskó nélkül teszel be bármilyen szemetet, naponta rázogatja a bűnronda előszobai szőnyegeiből a port az alatta lakók feje fölött. Más szemében a szálkát, magáéban a gerendát se...
Apróságok? Lehet. A háborús fenyegetettséghez képest ez semmiség? Hát persze, mindig lehet lefelé igazodni. De a jelenség sokkal messzebbre mutat: az egymás leszarásának egyik jelzőfoka, miként viselkedsz az erkélyeden. Nekem a kedvenceim az erkélybulik. Az idő múlásával emelkedő maligánfoktól hangosodó erkélybeszélgetések hajnaltájt már rohadtul tudnak idegesíteni: nekem reggel kelnem kell, mert dolgozni megyek, de még csukott ablaknál is újra meg újra felébresztenek a kis dobozkáikból a szabad levegőre menekülő, erkélyen mulatozó lakótársak.
De nem is kell feltétlenül erkély ahhoz, hogy minősítve önmagadat figyelmen kívül hagyd a többieket. Jópár éve a szomszéd házban lakó fiatal pár szex után a használt óvszert előszeretettel dobálta ki az ablakon. Aztán szerelmük bezacskózott gyümölcsét kerülgették a lakótársak a bejárati ajtónál. Felvenni persze mindenkinek derogált, meg undorító is volt persze. Egyszercsak eluntam és kiírtam a bejárati ajtóra, hogy gratulálok a boldogságukhoz, de nem kívánom látni a végterméket... Láss csodát, megszűnt a kis szutykos zacskók kihajigálása.
Élhetetlenek a lakótelepek, társasházak? Igen, sok szempontból azok, bár vannak, akik kifejezetten szeretik az akolmeleget. Ez van, sok az ember: itt élned, s halnod kell. Nem jut mindenkinek kertesház. Néhány ésszerű szabály betartásával azonban mégiscsak könnyebb lenne mindenkinek. A demokrácia nem azt jelenti, hogy mindenki azt csinál, amit akar. Azt úgy hívják: anarchia.
A legrosszabb forgatókönyv, amikor a helyzet békés rendezése helyett megindul a szomszédok háborúja: ha te így, én úgy! Te kidobod a csikket, én meg levágom a folyosóra kitett növényedet tőből! Ha te fúrsz a vasárnapi ebéd után, akkor én hajnalban kezdek porszívózni. Megindul a közösségi szívatás, ami senkinek sem jó.
Én inkább azt választom, hogy bekopogok és kedves szóval próbálom elérni a békét. Szóból (talán még) ért az ember.
(terka)