Pár éve reccs - séta közben elszakadt a vádlim. Iszonyú szar dolog ám hallani, ahogy elszakadnak a saját izomrostjaid! A leírhatatlanul éles fájdalmat 2 hónap kényszerpihenő követte. Családtagjaim egyöntetűen állították: a jóisten szeretetből szakította el az izmaimat, hogy megelőzzön egy jóval nagyobb, végzetes bajt.
Kétségtelen, a lehető legjobbkor vontak ki a forgalomból. Utáltam már bejárni az akkori melóhelyemre, utáltam az új főnököt, akinek a legdrágább vállalati kocsi mellett az volt a legfontosabb, hogy menő csapat(le)építő tréningen nyomorgassa a munkatársak lelkét. Viszont baromi sokat dolgoztam. Nem bonyolult képlet: ez a kontrasztos kombó iszonyatos stresszel járt. De ezt a szakadt vádlimmal, önmagamra dühösen az ágyban fekve nem voltam képes felfogni. A gyógytornászom elmagyarázta: stressz, feszült izomtónus, fokozott sérülésveszély. Önvédelmi mechanizmus. Francokat? Az evolúció helyett te inkább a vallásos alapokat hiszed? Akkor mondjuk így: a jóisten oltalma. Vagy ha lilaködös ezoterikus vagy: a Sors keze!
Mindez most azért jutott eszembe, mert két ismerősömet is durván megtépázta a kaporszakállú - balesetből fakadó kényszerpihenőre ítélte őket. Az egyiknek simán séta közben elrepedt a lábfeje. Senki se érti, hogyan, még az übercuki traumatológus csávó is csak értetlenül csóválta a fejét. Szerencsére a barátosném nem egy szívbajos típus: türelemmel, sőt, némi megnyugvással viselte a csapást és a fájdalmat. Ha csüccs, akkor csüccs. Jókor jött neki: új góré, új menetrend. Ilyenkor jobb minél messzebb lenni az alacsonyan szálló veszélyes elemektől.
A másikuk viszont szerintem sajnos még mindig nem akarja elfogadni, mi a pálya. Elrepedt a csigolyája, mégse bír a fenekén megmaradni. Makacs férfiból van az istenadta. Miközben a bénulást kockáztatja minden rossz mozdulattal. Pedig az ő kényszerpihenője se véletlen ám! A balesetek többek között túlterheltség miatti oda nem figyelésből, durva fáradtságtól vagy túl kevés veszélyérzet miatt történnek. Na, pont ez van nála is. Az utóbbi években úgy három bivalyerős embernek valót tolt egyszemélyben. Hát ilyenkor jön a jóisten: szakít, zúz, tép, tör. Csak hogy megvédjen. Megvédjen önmagadtól. Amikor nyakig ülsz a cuccban, ki se látsz belőle. Miközben az a legdurvább, hogy tulajdonképpen mindenki magának állítja elő a bajt.
Kegyetlen lecke. Tétlenül fekve agyalni és ráébredni, hogy mit kellett volna másképp. Eleinte - mint a gyász esetén megy a legdurvább elutasítás, nem akarunk szembenézni a valósággal. Hogy hány könyvet nem olvastunk el. Hogy hány telefont nem vettünk fel. Hogy hány pillanatot mulasztottunk el...
Igen, a jóisten olykor szeretetből megroppantja akár az ember gerincét is. Ha tetszik, ha nem.
Aztán fohászkodunk. A jobbulásért.
(terka)
