Gyorsan vagy lassan jobb meghalni? A végeredmény szempontjából teljesen mindegy, mondhatnánk némi cinizmussal. És tényleg. A halottnak tökmindegy. Na, de az itt maradóknak?

A Nagyim, akit imádtam, pikk-pakk elment: egyszer csak nem volt sehol, mire hazamentem a suliból. Ez pont 35 éve történt, mégis a mai napig nagyon fáj. Mert nem tudtam tőle elbúcsúzni.

De mit jelent ez? Hogyan lehet egy szerettünktől elbúcsúzni? Nem úgy, mint az egyik kedvenc filmemben, a Mindhalálig zenében, hogy a hős haldokló a fényalagúton át siklik a semmibe/valamibe, mi meg szépen integetünk utána. Hanem azzal, hogy végigkísérjük a betegségét, közben pedig tudat alatt felkészülünk az elmúlására. Amikor már nem lesz velünk, nem foghatjuk a kezét, nem nézhetünk a szemébe. Ennek elfogadásához bizony idő kell...

A gyors, váratlan elvesztés nehezen feldolgozható. Mert nincs idő felkészülni. Nem mintha a halálra egyáltalán fel lehetne készülni. De mint a békák a lassan felmelegített vízben: lassan könnyebb hozzászokni a megváltoztathatatlanhoz.

Anyám gyerekkori szerelme nemrég halt meg. Egyszer csak eltűnt. A bácsi nem jelentkezett többé. Kiderült, hogy meghalt. Csak úgy. Hirtelen. Gyorsan. Anyám nem tudott tőle elbúcsúzni sem. Pont úgy, mint én a Nagyimtól. Ezért jól tudom, Anyám mit érez. Ilyenkor csak áll az ember a világban, ami hirtelen üres lett. Mintha egy üvegbúrát húznának a fejünkre. Odakint zajlik az élet, de nincs hang, nincs érintés, csak lassítva mennek a történések. Mi meg állunk az egész kavalkád közepén és nem értjük, mit keresünk ott. Egyáltalán ott vagyunk-e? Vagy a lelkünk egy darabját magával rántotta a hirtelen eltávozott szerettünk valahová, egy másik világba? Az értetlenség eluralja a lelket és az elmét. Nehezen tisztul a kép. Tegnap még itt volt. Tegnap még szólt hozzám. Tegnap még vártam. Ma is várom... Holnap is várni fogom... Örökké. Pedig nem jön. Nem jöhet. Meghalt.

De ezt így nem lehet. Ha valaki meg akar halni, azért igenis szenvedjen meg! Sokáig. Hogy az itt maradó úgy érezze, a halál megváltás lesz a távozó számára. Hogy az itt maradó megszokhassa a gondolatot: a másik elmegy. Igazi, kifinomult emberi önzés, ugye? 

Önmagának mindenki könnyű halált kíván. A szerettét viszont az utolsó utáni pillanatban sem engedné el... Az értelmetlen csövön tartás, a sehova sem vezető végső kórházi testbarkácsolás csak egy pótcselekvés. Arra jó, hogy a menthetetlent és elfogadhatatlant jobban megértse és elfogadja a teremtés koronája: az ember. A kegyes halál, az euthanázia olyan nagyvonalúságot és tisztaságot igényel, hogy egyelőre kevés ország jogrendjébe bölcsült bele. Pedig ha tetszik, ha nem, az orvosi tevékenység egy bizonyos ponton túl már nem az életet, hanem a haldoklást hosszabbítja meg.

Lehetséges, hogy a halál folyamatában a szenvedés értéke egy speciális állandó?

Aki hirtelen, gyorsan, váratlanul hal meg, nincs elég ideje szenvedni. Ekkor a szenvedésből több jut a maradóknak, akiknek hirtelen kitépték a lelkét a gyors elvesztéssel.

Aki pedig hosszan, sokat szenved a halála előtt, annak a hozzátartozói - látván a fájdalmas elmúlást - inkább megváltásnak érzik a bekövetkező halált. Az elvesztés ténye így sem könnyebben feldolgozható, de talán könnyebb elengedni a távozót: "Neki már így könnyebb..." És ez a megnyugvás egyfajta gyógyír az itt maradók fájdalmára.

Nincs mese. Valakinek mindenképp szenvedni kell.

(terka)