Sosem értettem, miért undorodom a halaktól. Nem is eszem meg, de elég, ha a Balatonban hozzám ér egy úszás közben, máris sikítva menekülök a vízből.

Ma reggel végre megvilágosodtam, mi az oka a mélyen beivódott ellenérzésnek. 

Amikor kisgyerek voltam, még nem védték minden lábas és lábatlan jószág jogait a harcos állatvédők, így a Nagyi minden karácsonykor csakis élő (=tuti friss) halat vásárolt a piacon. A szerencsétlen uszonyos pár napig vegetált a fürdőszobánkban. Átmeneti otthona a nagy piros fazék előtt a kád volt, ahonnan aztán minden este átcsobbant a keverőtárcsás Hajdú mosógépbe, amíg engem fürdettek. Néha a szerencsétlen állat a fürdőszoba kövén vergődött, ha a manőver közben kicsusszant Nagyi kezei közül.

Emlékszem, mennyire sajnáltam őt, ahogy bambán és magányosan tátogott a kádban. Hasztalan próbáltam kukoricával, kenyérgalacsinnal megvigasztalni… (Bezzeg az ostoba emberi halálra ítélteket boldoggá teszi a bélszín kivégzés előtt…) 

Végül jött a nagy ötlet: Apámtól csent vékony gumicsövön át „levegőt” fújtam a kád állott vízébe, hátha attól felfrissül. Az előszobai akváriumban élő színpompás díszhalaknál mindig buborékolt a levegőztető és boldogan fickándoztak a táncoló oxigéngömbök között. Azt gondoltam, ha a kádban is buborékoztatom a vizet, a nagy zöld halnak is jobb lesz. Tipikus: a pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve… Honnan tudtam volna 4-5 évesen, hogy a tüdőmből kifújt levegővel inkább rosszat teszek, mint jót… Az amúgy is fuldokló jószág az én elhasznált lélegzetemtől még inkább kínlódhatott.

Eljött az ünnepnap. Nagypapa a kés fokával végre kupán csapta szegényt – én persze bőgtem, mert sajnáltam az akkor már egy ideje amúgy is csak fénytelen szemmel lebegő élőlényt. Pedig nem kellett volna, mert számára a mi ünnepünk ugyan az élete utolsó napja volt, de ez egyben a szenvedéseitől való megváltását is jelentette.

Ma reggel ráébredtem, hogy ezért nem eszem halat. Az a lelketlen bánásmód, amit gyerekkoromban láttam, és amiért voltaképpen magunkat, embereket kellene utálni, kényelmes módon inkább rájuk, szerencsétlen halakra vetítem át. 

Élni, mint hal a vízben?

A haldokló karácsonyi hal történetének tanulsága, hogy a szükséges létfeltételek látszólagos megléte nem jelent garanciát a boldog létezésre. Egy kádnyi víz vagy egy strand medencéje közel sem ugyanaz, mint a Tisza, a Bodrog vagy a Balaton.

A keresztényi szemlélet azt diktálná, hogy mindig elégedj meg azzal, ami van. Ha egy poshadt kád vízben lebegsz, annak is örülj. De lássuk be, ez nem visz előrébb. A változás jó, az irányt magunknak szabjuk.

Gyújtsuk meg a harmadik adventi gyertyát, és közben gondoljunk arra, hogy a csodát csak akkor érdemes várni, ha mi magunk mindent megtettünk érte.

(terka)