Az országban 36 ezer betöltetlen álláshely és 234 ezer munkanélküli van. Papíron. Ugyanis mindkét adatot számos tényező árnyalja a valóságban. Például akinek nyaralója van a Balatonnál, jól tudja, kik azok a férfiak a közeli faluban, akik teleírt naptárral a kézben vállalják a fűnyírást, telekgondozást – ha éppen még belefér az idejükbe! És bizony nyaranta összeszednek annyit feketén, amiből télen is lehet iszogatni a főtéri kricsmiben.

Valami nagyon szét van csúszva a magyar munkaerőpiacon. És most nem az elképesztő orvoshiány okán szeretnék emberhalált vészharangozni, vagy a közlekedési vállalatoknál hiányzó több száz buszsofőr miatt megbénuló tömegközlekedést vizionálni.

Dolgozni akaró, a fikuszoknál jónéhány IQ ponttal magasabban álló, képzett, de valamiért munkához mégsem jutó, értékes emberekről, ellenpontként pedig a megszerzett munkaviszonyukban nemteljesítőkről avagy egy-kétszázezer forintért munkát nem vállalók kapcsán csapongok ezennel.

Kutyasétáltatás közben egy ismerős kutyás arról panaszkodott, hogy nem találnak embert a boltjaikba. A divatcikkeket forgalmazó magyar hálózat lassan eladók nélkül vegetál. Egyetemisták részmunkaidős felvételével is próbálkoztak már, miután teljes idős embereket nem találtak. Heti húszórás munkaidőre, ez két teljes munkanapot vagy négy félnapot jelent hetente. Nettó 60 ezret tudnak fizetni, bejelentve, egészségbiztosítással, stb. Az egyetemistáknak ez kevés. Vagy aki bevállalja, az nem jár be időben (tegnap buli volt, holnap vizsga lesz), nem pakolja ki az árut a polcra, mondván, ő ennyiért ezt nem csinálja. Maximum kiáll díszpintynek a boltba és vájberezik naphosszat. A tulajok kényszerhelyzet lévén már ezzel is megelégednének, de így sincs elegendő emberük. A meglevő néhány alkalmazottat túlóráztatják orrba-szájba – amíg aztán elmennek majd ők is. Az üvegajtókra kiragasztott FELVESZÜNK FECNIK alapján emberhiánnyal küzd az Újlipótváros szinte összes étterme, kisebb-nagyobb élelmiszerüzlete, utazási és ingatlan irodája is.

Jó barátom munkát keres. Okos, talpraesett közgazdász, két nyelvismerettel, és már elég sokat látott ahhoz, hogy ne ijedjen meg a munkától. Számtalan helyre beküldte az önéletrajzát, helyenként taktikusan „kifelejtve” a milliárdos projekteket, melyek csak elrémiszthették volna a négyórás állások fölött császárkodó háereseket. A száznyi beküldésből mindössze egyetlen egyre érkezett visszajelzés: köszönjük, túlképzett. (Tipikus jelenség, hogy a munkáltatók leszarják az embert, a leendő munkatársukat. Mondjátok, mibe telne legalább egy automatikus üzenetet beállítani a megadott email fiókhoz, hogy az álláskereső örüljön, célba ért a levele, most talán behívják… Ne adj’ isten egy Micikét ráállítani, válaszoljon már egy sablon félmondatot a ’köszönjükmostnem’ kategóriába eső jelentkezőknek. Kábé egynapos művelet volna megtisztelni ezzel mindazokat, akik még egyáltalán szeretnének dolgozni… A cégek ezzel kiállítják magukról a bizonyítványt: a válaszra sem méltatott ember okkal vigasztalhatja magát azzal, nem is baj, ha ezek, ide nem vették fel.)

A barátom által megcélzott helyek között volt agymosó adatrögzítés, agyasabb ügyfélszolgálat, legagyasabb projektvezetői státusz. Ugyan vájárnak még biztosan nem fog jelentkezni, de van az a helyzet, amikor egy munkaterületen belül az embernek a pozíció már mindegy, csak dolgozhasson. Álláshirdetés temérdek, visszajelzés, de pláne interjú vagy alkalmazás – nulla. Látva a hirdetések számát, olvasva a képzett munkaerő hiányáról, alaposan elgondolkozott rajta, ha őt nem hívják be sehova, akkor mégis kiket fognak felvenni?

A válasz nem annyira egyértelmű és ismét idekívánkozik egy zárójeles kitérő. Ugyanis egy másik ismerős, aki korábban autószerelő volt, hipp-hopp, vezető pénzügyi tanácsadó lett egy nagynevű pénzügyi cégnél… Hö? Aranyos fiú az istenadta, de a kamatlábak nála tutira sántítanak. Persze, eredményességet és várható hozamot hazudni bárki tud. Zárójel bezárva.

Nos, a közgazda barátom végül arra jutott, a probléma az lehet, hogy ő bizony közel 50 éves. Az „ilyenektől” pedig rettegnek a cégek, mint ördög a tömjénfüsttől. Pedig épkézláb, egészséges, önálló, tapasztalt, a gyerekét már nem kell oviba vinnie, satöbbi. Csak az a heppje, hogy dolgozni szeretne. Mert úgy gondolja, hogy az eszét, tapasztalatát, tudását jól tudná hasznosítani a munkáltató. Önerőből elvégzett frissiben egy online informatikai kurzust is – tehát nem jellemző rá, hogy ne haladna a korral.

Mi lehet a bibi? Miért nem találkozik a kínálat a kereslettel? Értem én, hogy a szabolcsi semmihez-sem-értők gondban vannak, mert már az utakat is gépek építik. De még ők is elmehetnek legalább közmunkásnak, ha elég jóban vannak a polgármesterrel…

Viszont itt van a nyugdíjtól még messze álló, jól képzett, nyugatra disszidálni, szökni költözni nem akaró, negyvenes-ötvenes lokálpatrióta generáció, akik már megtanultak dolgozni, nem kell felépíteniük az egzisztenciájukat – „csak” enniük kell… Ők nem kellenek a munkaadóknak. Mert öregek. Mert túl bölcsek. Mert már van saját véleményük a világról. Nem pedig esztelen pitbullok, akik némi lerészegedős, vetkőzős csapatépítő tréninggel ügyesen megvezethetők.

Az egyetemisták viszont egy szerény nyugdíjnyi vagy betegszállító-fizetésnyi összegért nem alacsonyodnak le a munkához. Esetükben a munkaviszonyt legyőzi a munkaiszony. Inkább apuka-anyuka bukszáját csapolják, hogy kifizethessék az albérletet, a fesztiválbelépőt (uszkve 70 ezer) és még plusz a napi (!) 8-15 ezer fesztiválos költőpénzt. A frissen végzettek meg szinte előbb veszik meg a repülőjegyüket, mintsem átvennék a diplomájukat…

Saját szememmel láttam egy gyorsétteremben a ránézésre bőven nyugdíjas hölgyet, aki nem a korával tűnt ki a fontoskodó, komor arccal rohangáló menedzserifjoncok közül. Hanem a kedves mosolyával! Vasalt pólója simább volt, mint bármelyik huszonéves munkatársáé, frizurája rendezett – szemben a többiek nemcsak zselétől ragacsos „out-of-bed” stílusával. Szemlátomást ÖRÜLT, HOGY DOLGOZHATOTT, emberek között lehetett. Üdébb és étvágygerjesztőbb jelenség volt, mint harmadannyi éves kollégái. Szívesebben álltam be az ő sorába, mint a seggén félig lecsúszott farmert viselő, amúgy helyes arcú sráchoz.

De ez kivétel volt, ami erősíti a szabályt: a munkáltatók azt gondolják, az idősek már nem jók semmire.

Ennek némiképp ellentmondó terület a biztonságiőrködés. A ’közbeszen’ garantált minimum órabérből jó, ha a harmadát kapják kézhez a talpasok. Úgy 400 forintot óránként. A többit elviszi a „rendszer”. Kussoljon, örüljön, hogy van munkája. Ezért tegye kockára, hogy megütik, beszólnak neki, ne adj’ isten megölik. Szinte kizárólag fogatlan, görbehátú, fájóslábú, pókhasú kiszuperált bakák, rendőrök vállalják be. De már ők is egyre kevésbé, mert jobban megéri otthon maradniuk.

És ott az egészségügy… Szintén egy jó ismerősöm az agyvérzésben lebénult édesapja mellé keresett átmeneti megoldásként ápolónőt. Csak erdélyit talált. Havi kétszázezerért. Magyar ápolónő nem is jelentkezett.

Egy másik ismerős, akinek panziója van a Balaton mellett, ugyanekkora összegért nem talál szobaasszonyt, takarítónőt – miközben a helybeliek sírnak, hogy nincs munkalehetőség.

Vajon hol lakik az igazság?

Te mennyi pénzért lennél hajlandó dolgozni? Írd meg!

(terka)