A szemünk láttára vágott földhöz egy kistestű kutyát egy kamasz fiú. Két napja történt, azóta tépelődtem, hogy megírjam-e nektek. A Rómaira indultunk Fokhagymás Rózsival és a két kutyával, egy felszabadító lélegzetvételre a húsvéti zabálások után. Éppen túl voltunk Panka szemészeti kontrollján: nagy boldogság, visszatért a látása a több hónapos kezelés hatására. Lazulás, napfény, csicsergő madarak, halleluja. És ahogy az már lenni szokott, ilyenkor csap be a ménkű…

Az Aquincum vonatfelüljáró után az árokparton egy fiúcska két kézzel markolva az apró kutyus hátát, kétszer is a földhöz vágta szerencsétlen jószágot. A gyomrom azonnal maroknyira, a vérnyomásom az egekbe ugrott. Rendőrkanyarral visszafordultam, csikorogva fékeztem mellette. Ugyanezt tette egy, a másik irányból érkező béemvés srác is, szinte egyszerre téptük fel az autóink ajtaját, és ordítva vetettük magunkat a rémülten inaló kamasz után. Utolértük. Közben a semmiből előkerült a fiú apja is (egy másik kutyával), szó szót követett – és még finoman fejezem ki magam… Miközben mindenki ordított mindenkivel, én azonnal hívtam a rendőrséget. Megígérték, hogy sietnek – gondolom erre ösztökélte őket a háttérből hallható hangzavar is.

Vártunk. Rá se tudtam nézni a kutyadobálóra, miközben megállás nélkül nyugtattam a nagydarab béemvést, hogy ne törjön ki még nagyobb balhé. A kutyát áttapogattuk, úgy tűnt, nem esett baja. Fokhagymás Rózsi beszédbe elegyedett a kétkutyás félcsaláddal. Kiderült, nemrég költöztek a környékre, túl egy váláson és mindenen, ami ezzel jár, apuka egyedül próbálta navigálni kamaszodó, de ártatlan tekintetű fiát. (Szerintem amúgy a mulyaság nem feltétlenül egyenértékű az ártatlansággal: csendes tóban lakik a béka… És láttuk négyen is, amit tett.)  A kutyákat menhelyről vették magukhoz pár éve. Az állatok jó állapotban voltak és szemlátomást nem féltek egyiküktől sem. (A rendőrök közben csak nem jöttek... Később kiderült, nem messze le kellett zárni a Római egy részét, talán nem is volt elég kapacitásuk éppen.) A kedélyek kissé lehiggadtak, a srác könyörgött, ne vegyük el tőle a kutyát, mert nagyon szereti. Jó húsz perc múltán a béemvés felhívta a rendőröket, hogy ne jöjjenek, mert mennie kell már és nem várja meg őket. Így végül mindenki indult tovább a maga útjára.

A lelkem azóta sem nyugodt, és bevallom, nem tudom a megoldást a hasonló helyzetekre. Elvenni egy idegen kutyáját – nem lehet. Az erőszak nem megoldás semmire. A rendőrség vélhetően felvett volna egy jegyzőkönyvet – és? Biztos az lett volna a legjobb megoldás, ha a kis kamasz kölyök hónapokig a rendőrségre jár az apjával?  Vajon tanult annyit ebből az esetből, hogy többé nem tesz ilyet a kutyájával? Vagy pont rajta tölti ki a maradék elfojtott frusztrációját is? Lefotóztam a srácot és a kutyákat, de szándékosan nem ezt használtam most illusztrációnak, ugyanis nem vagyok meggyőződve róla, hogy a rájuk zúduló (és még akár jogosnak is érezhető) kutyás „népharag” jót tenne az ügynek.

A fene se tudja. Ti mit tennétek egy ilyen esetben?

(terka)