Ma elkísértem egy ismerősömet az onkológiára. Bőven volt időm mozizni. Az előjegyzett időpont ellenére három órát töltöttünk ott. A váróterem telis-tele falragaszokkal. Az egyik arról szólt, hogy éppen cserélik a gépeket, így az elkövetkező hetekben (?) lassulhat a vizsgálódás. Oké, a panaszok ezzel kipipálva. A gépek cseréjéről egyébiránt sáros bakancsban slattyogó, piros ruhás melósok vonulása tanúskodott. Klasszikus csapatmunka: egy melós tolt egy kocsit, három kísérte. (A sebességük lehetővé tett volna egy menet közbeni operációt. Lásd még: hamar munka sose kész) Elképzeltem, amint a pasi hazamegy, anyuka csendre inti a gyereket: „Pszt! Csendben légy Kicsim, apuka fáradt, egész nap sétált a kocsitoló bácsi mellett…!”

Az ápolók is jöttek-mentek. Mint akiket kilométerben fizetnek. Elkezdtem figyelni őket. Aki sokat sétál, keskenyre szorított ajakkal, leszegett tekintettel, megfontolt léptekkel (lásd még: csigalassú) az biztosan sokat dolgozik. Aki keveset sétál, de gyors léptekkel – na, azt ki kellene rúgni! Csak felveri a port a betegek orra alá!

Először arra gondoltam, az egészségügyiek bizonyára egészségügyi sétát tesznek. Hogy a sok üléstől ne kapjanak trombózist. De nem. A legvalószínűbb magyarázat, hogy a két fázisból álló vizsgálat két szobában zajlik, melyek a folyosó két ellentétes részén kaptak helyet. És közéjük beékelődve található a betegváró, irdatlan mennyiségű irattartó szekrénnyel. (Ebből is látszik sajnos, hogy a statisztikák nem csalnak, tényleg sok a daganatos beteg.) A kartonokat pedig ide-oda kell hurcolni.

Már ha megvan az a fránya karton, ugyebár… Az irattartó szekrények ugyanis nincsenek bezárva! Adatbiztonság? Ugyan! Ha már úgyis rákos az a beteg, nem mindegy neki? Persze még a legszutykosabb webshopban is szigorú rend szerint kezelendők a személyes adatok. Na de egy rákos daganat? Az simán lehet ismeretterjesztő olvasmány! Hadd okuljon belőle bárki, akinek a hosszú várakozás közben kedve támad szemezgetni a kartonok között! Sőt! A rátermettebbek akár önmagukat diagnosztizálhatnák az olvasottak alapján, megkímélve temérdek teendőtől a túlterhelt egészségügyet!

Ez egyszerűen elfogadhatatlan hanyagság egy egészségügyi intézménytől.

De sajnos nincs még vége.
A betegváróból jól rálátni a vérvétel bejáratára. Hipermodern sorszámhúzó masina – körülötte a fal teleragasztva okosságokkal. Bőven akad hasznos olvasnivaló a falon, ha a várakozó megunja a kartonokat. Irgalmatlan nagy szerencsém volt! Szemtanúja lettem egy ilyen ragacs születésének is: egy fehér köpenyes hölgy a digitális masina kijelzőjére nyomott egy cetlit. Juhhé! Azt hittem, a technika nem bírta a tempót és bealudt. De nem. Csak ebédidő lett. A közszférában fél 12-kor kongatnak! Így a ragacs azt tudatta, hogy zárva a vérvétel. Ne is kérjen sorszámot senki. Nem bírtam magammal. Kértem sorszámot. Hármat is. Kettőt, mint intézményi dolgozó. Egyet, mint mozgássérült. Majd leültem a kijelzőhöz és csendben vártam, mi történik. Nyilván semmi. Hiszen a vérvétel zárva. De láss csodát! Plim-plim: az intézményi dolgozó bemehet, hiszen az ő sorszáma megjelent a kijelzőn. Mindkétszer! A mozgássérült viszont csak várjon (hiszen nyilván úgyis tolókocsiban ül).

Vérszemet kaptam! Behatoltam a szintén falragaszokkal körbevett klozetre. Drága pénzen lett felújítva, óvatosan tessenek kakilni – hirdeti a ragacs. Persze nem a Gresham toalettjét vártam aranyfüstös kilinccsel, de a látványtól majdnem becsináltam. A képek magukért beszélnek. A kilincsek közt nincs két egyforma. A vécére leülve óvatosan kell navigálni, mert könnyen önmagának operálja meg az aranyerét a heves delikvens. Kifelé jövet pedig a mókás vécés feliratok kifogyhatatlan tárházát gyarapító alkotás: „Kérem az ajtót „ügyesen” csukja be!”  Ügyesen?! Aki túlélt egy rákot és közben még élve lejött a fémtüskés vécéülőkéről is, az csak baromi ügyes lehet!

A harmadik órába lépett a várakozás, megszomjaztam a sok élményre. Sebaj, láttam egy automatát, majd iszom egy pohár vizet! Aha… Nincs pohár… Az ivókút rögtön mellette nejlonnal gondosan körbefogva – biztosan a drága felújítás idején lett letakarva. Viszont a víz automata vízcsöve rá van kötve alul. Tehát nem is jöhet belőle víz. Minden világos. De rajtam nem fognak ki! Vettem egy ihatatlan kávét a szemközti kávéautomatából, a tartalmát kiöntöttem, így szereztem poharat. Motoszkál bennem a kisördög, hogy a két egységet talán ugyanaz a cég üzemelteti. Talán átkozott árukapcsolás áldozata lettem: vennem kellett egy kávét, hogy ihassak egy pohár vizet.

Felnőtthöz egyáltalán nem illő csínytevéseim közepette felfedeztem egy „Betegeink véleménye, javaslatai” feliratú postaládát. Nem voltam rest, mindezt megírtam a „Kedves Kórháznak” is, hogy ne tűnjön orvtámadásnak az internetes blogbejegyzés. Talán előbb elolvassák, mint egy izgága beteg a többi sorstárs kartonját.

Az ismerősömet végül beszólították. Alig vártam, hogy kilépjünk a friss levegőre. Mert egészségesen sem kellemes hely az onkológia. Betegként pedig pláne nem az. Több okból sem.

Egy daganatot leküzdeni óriási feladat. Ezért minden tiszteletem az egészségügyi dolgozóknak.

Bezárni az iratszekrényt, visszaszerelni a vécéülőkét, rátelefonálni pohárért a vizes cégre, és nem behívni a saját dolgozót a vérvételre akkor, amikor még a mozgáskorlátozottat sem hívják be…

Ezek igazán semmiségek egy daganat gyógyításához képest. Nem diploma és nem pénz kell hozzá. Csupán odafigyelés és morál. És ez sajnos nemcsak az egészségügy rákfenéje.

Ideje lenne meggyógyulni.

(terka)