Emlékszem, P. Ádám mindig alaposan kifújta az orrát. Ebéd közben. Az asztalra. És szét is kente a taknyát. Akik körülötte ültek, mindegyiknek elment a kedve az ebédtől. Ő pedig boldogan habzsolta a tejbegrízt, sok málnaszörppel. Mert mindig van az óvodában egy-két gyerek, akik miatt a többiek szívnak. Akik szétrugdalják a többiek homokvárát, elveszik a másik mackóját, mert nekik az kell, vagy csak simán belerúgnak a másikba.

A mi óvodánk pazar kis hely lehetne: tele folyókkal, tavakkal, dombokkal, mezőkkel. De két óvodás itt vitatkozik a fejünk felett és nem hagy minket békében homoksütiket csinálni. Sőt, lassan nem hagynak minket békében a délutáni alváskor sem. Hangosak, harsányak, de sose arról beszélnek, amiről leginkább kéne.

„Ne tökörésszen már, hanem döntsön…” hangzott el a nagycsoportos óvodás szájába nem való mondat egy amúgy visszahúzódó, intelligens kerek szemüveget viselő vézna fiúcska szájából. Annyira felmérgesítette, hogy a pufók, mindig dühös óvodástársa csak állt zsebretett kézzel a labda mögött és nem volt hajlandó kapura lőni… Csak vigyorogva köpködte a tökmaghéjat.

Kiélvezte a helyzetet. Bátran nem lőtt. Pedig amúgy gyakorta harcias kedvében van, hol a fák ágain tölti ki fenegyerekségét, hol a szomszédok macskájának bajuszkáját huzigálja élvezettel. Bezzeg, ha az idős nénik jönnek, mindig nagyon udvarias és mosolyogva tűri még azt is, hogy csipkedjék a kerek pofikáját. A játszótérre egy ideje ő sem mehetett be, de most, hogy már könnyebb a sora az asszonyoknak, tovább hintheti a homokot a többiek szemébe. Ha megpróbálják a sarokba állítani, zavartan próbál eltűnni holmi női személyek szoknyája mögött, majd rendre másutt bukkan fel, mint ahol várják. De hiába rejtőzködik, a lóláb egyre inkább kilóg.

Két durcás kölyök dobálja egymást homokbombákkal, a többiek meg nyelik a port.

Jót játszotok, fiúk?

„Ne tökörésszen…”

Sarokba kéne őket állítani. Mindet. Hogy a többiek végre nyugton tudjanak játszani és építgetni egy szép nagy közös homokvárat.

„Ne tökörésszen…”

Arany, Radnóti, Deák, Jókai, Vörösmarty hazájában ide süllyedt a színvonal 2020-ra.

Kikérem magamnak!

Ez az én hazám is. A mi hazánk. A mi kultúránk, a mi történelmünk, a mi jelenünk, a mi jövőnk. Mindannyiunké.

És nem kettő (meg még jópár) dölyfös óvodásé, akik lassan már észre se veszik, hogy mások is vannak rajtuk kívül. És hogy ez a „lángoktól ölelt kis ország” nem egy óvoda és nem is egy útszéli krimó.

Hanem a hazánk.

Ahol élnünk kellene.

Normálisan.

Az egyetlen életünket.

(terka)