Azt gondoltam, van egy korosztály, amelyik tudja, mi az éhezés és ennek megfelelően viselkedik az étellel. Hát nem... Ma az egyik német élelmiszerboltban vásároltam. Nyilván ízlés dolga, én őket kedvelem, precíz német minőség, átlátható és bejárható méretű bolt, tisztaság, viszonylag kedves, de legalábbis nem bunkó eladók. De ugorjunk, mert ez itt tényleg NEM a reklám helye.
A legtöbb valamirevaló élelmiszerlánc már fogyasztható minőségű, lehetőleg helyben sütött, vagy annak mondható pékáruval csalogatja a láthatóan szénhidrát-rajongó magyarokat. Engem is megnyertek, kedvelem a cuccaikat, nem a némely utcasarki "pékségben" kapható felpumpált, gyomorégést gerjesztő vackokat árusítják. Az illatmarketing is jól működik, a frissen sülő péksütemények illatfelhői még annak is megkordítják a gyomrát, aki bölcsen jóllakottan indult vásárolni.
Ma éppen a munkatársak frissen töltötték fel a vesszőkosarakat a finomságokkal - nem részletezem mi mindennel, mert tényleg nem promó a cél. Egy jól szituált házaspár hölgytagja perceken keresztül ócsárolta a frissen sült kínálatot. Olyan műsort nyomott, hogy kissé távolabb megálltam és vártam, mi sül ki belőle. A férj türelmesen ácsorgott, bölcsen a kellő pillanatokban bólogatott, vagy egy-egy szóval helyeselt. A pacák is unta a banánt már rendesen, de jó papucs nem felesel. "Minden olyan halovány, olyan gyatra, olyan..." És sorolta a negatív jelzőket az idős hölgy. Én meg zsemle-kerek szemmel néztem, vajon melyik péksütit fikázza, számomra ugyanis szemet gyönyörködtető, ínycsiklandó, kívánatos volt az egész sor - csakis a diétámra tekintettel NEM vettem többet belőlük, mint egy-egy feltétlenül szükséges darabot. Egy ponton a tekintetem elkapta a férj tekintetét, szerintem nagyjából egyre gondolhattunk...
A pénztárban való sorban állás közben az jutott eszembe, a hölgy a feltételezett kora alapján annyi idős lehetett mint Édesanyám. Kicsit még több is. Tehát bőven megélhette gyerekként a második világháború végét, de 56-ot is biztosan, no meg a kettő közti éhezős időszakot. Az én drága Nagyim emlékezetem szerint még a többnapos kenyércsücsköt se dobta a szemétbe, mert "a kenyeret nem dobjuk ki". Sőt, nem is játszunk vele - ha játszottam az étellel az asztalnál, felállítottak és vége volt az étkezésemnek.
Értetlenkedve álltam, kicsit még dühös is lettem, bevallom. Nem akarok demagóg lenni, de sajnos nem kell elmenni a harmadik világig, hogy éhező emberekkel találkozzunk. Szegény hazai régiókban kisgyerekek százai boldogok volnának, ha reggelire ilyen péksütiket ehetnének, de többnyire nem jut nekik semmi. Milliónyian halnak éhen, vagy az éhezés következtében a világon naponta. Erre itt van ez a magát nagyon sokra tartó, értelmiséginek látszó hölgy, és fennhangon fanyalog vagy 5 percen át egy finom péksütiktől roskadó pult előtt. Inkább önmagát minősítette ezzel a műsorral, nem pedig a termékeket.
Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy magának még sosem kellett éheznie, nyanya? De mivel nem szeretek tiszteletlen lenni az idősebbekkel, a nő viszont nem érdemelt volna többet/mást az örök klasszikus Indul a bakterházban használt "nyanya" jelző-megszólítástól, inkább hagytam a fenébe az egészet.
Mit fog tanítani ez a hölgy az unokájának? A kenyér szent szimbólum volt évszázadokon át. Azért is, mert egykoron nagyon meg kellett érte dolgozni. Szimbóluma volt a természet örök körforgásának, a föld méhéből származó tápláléknak. A pékek munkája is egyenesen köztiszteletnek örvendett. Ma már mindezeknek nincs becsülete, mint lassan már szinte semminek sem. De tényleg azt gondolom ilyen jelenetek alkalmával, hogy az emberiség simán megérett a pusztulásra, mert jó dolgunkban már nem tudunk semmit sem megbecsülni, ami megadatik. Márpedig köztudomású, hogy aki nem becsüli meg, amije van, az előbb-utóbb méltatlanná válik rá és elveszíti.
Nem vagyok templomba járó hívó, de azt hiszem, itt az ideje, hogy imádkozzunk önmagunkért: Mindennapi kenyerünket add meg nekünk...
(terka)