Elképzeltem, ahogy Lajoska lekési a saját temetését. Türelmesen vár a gyászoló család, hiszen ők tudják, szerettük úgyis az utolsó pillanatban ugrik be majd be a koporsóba. Érthető, ki a fene ne húzna rá néhány percet arra az egyetlen életre, ami adatott…

A késés, ami mostanában egyre inkább terjedő szokás, mindig halálosan felidegesít. A pontosan érkezőktől pofátlan módon vesz el értékes időt. Lehet mentegetőzni, hogy valaki így született, képtelen felkelni/elindulni/odaérni.

Tudom, a pontosság a királyok udvariassága, és a mi Lajoskánk legföljebb nevében idézi az egykori uralkodót. Az etikai kódexek egyik alapeleme ugyanis még XVIII. Lajostól származik. A diplomáciai és üzleti életben azóta is a pontosan érkező fél megbízhatóságát, és a tárgyalópartner megtisztelését jelenti.

A mindennapi életből eltűntek a királyok, s velük együtt a pontosság is.

Korábban egy színházi előadás pontban 19 órakor elkezdődött. Megszólalt a gong, lekapcsolták a fényeket, a nézők mormogása elhalkult, függöny fel, és indult a csoda… Ma már ez lehetetlen. Ugyanis a nézők egy része képtelen pontosan megérkezni az előadás kezdetére.

Budapest, őszi szombat este, kissé esős, bezárkózos idő. Forgalom – pont emiatt – hétvégén este alig van a fővárosban. A Vidám Színpad 460 fős nézőtere 19 órakor mégis erősen foghíjas, dacára, hogy minden jegy elkelt. Csodálkozom, mert a darab remek, a jegyek pedig a magyar átlagfizetéshez képest nem olcsók. Ennyien nem jöttek el mégsem? De eljöttek… Sajnos.

Tíz perc késéssel kezdenek beszédelegni – természetesen Murphy dolgozik, a sorok közepére szól a jegyük. Ráadásul a késve érkezők olyan kényelmesen andalognak befelé, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy több száz ember csak rájuk vár, immár közel negyedórája.

A színház személyzete pedig – kénytelen kelletlen – alkalmazkodik az új idők időt rabló tiszteletlenségéhez, már eszükben sincs megszólaltatni a gongot 19:10 előtt.

Gyerekkorom óta színházrajongó vagyok. Bízom benne, hogy nem csupán az öregedésemmel együtt járó nosztalgikus múltba révedés mondatja velem: régen ez nem így volt. A 19 órás kezdés szentsége a színházhoz úgy hozzátartozott, mint a poros-naftalinos színpadi illat.

Ódivatúnak tűnhet a másik néző vagy a színészek megtisztelése. De legalább ennyit megőrizhetnénk annak érdekében, hogy a színház csodálatos szellemisége, a minden este megújuló varázslat ne haljon ki végképp az életünkből.

A színházak helyében én bizony kíméletlenül betartanám a 19 órás kezdést. Ami késik, nem múlik: egy idő után megtanulják, hogy a színház nem multiplex mozi, ahol úgyis 15 perc reklám megy a filmek előtt. Majd a szünetben bemehet a késve érkező delikvens.

Ha már a színházban a néző a király, legalább legyen pontos.

(terka)