„Balázska! Ügyesen! Nem, apa nem jön be a vízbe, ő kintről figyel téged. Ne félj, majd elkaplak, ha baj van. Tedd fel a szemüveged, nem megmondtam? Na, jól van! Nem baj, ha kint nem látsz szemüveggel, de ha lemerülsz a víz alá, ott hogyan látnál szemüveg nélkül? Jó, most ugorj nagyot a levegőbe, és húzzál a két kezeddel! Úgy! De tedd fel az orrodra a csipeszt!” Mindezt azon a hangfrekvencián, amivel akár üveget is lehet vágni (lásd még: házmesterné)... 

A kánikulában eltunyult agyam ennél a mondatnál már riadót fújt. Feltápászkodtam a plédről, hogy lássam, Balázska milyen csipeszt is tesz az orrára. A korábbiakból nyilvánvaló volt, hogy egy újabb víziszonyos gyereket próbálnak a szülei ilyen-olyan módon ránevelni a Balaton szeretetére. No de csipesszel? Ilyet még nem hallottam, pedig idestova két hónapja lógatom a lábam a tónál. Felültem tehát, hogy lássam a vízi csodát.

Balázska 8 éves forma, kissé zömök fiúcska. Most ne menjünk bele a víz, a zsír versus izom sűrűségének megalázó elemzésébe. Egy szó mint száz, Balázska minden további nélkül fent maradhatott volna a vízen. De nem tudott. Talán a sok jó tanács nehezítette el, amelyet anyukája és még egy hölgy, majd később az apja a partról ontottak feléje.

A csipesz egy orrcsipesz volt, mert „Balázska, ezt muszáj, így nem megy a nózidba a víz”. Balázska tehát megtett mindent az úszás (és a béke) reményében: csipesz föl, nagy ugrás (minek?), csapkodás a kézzel – süllyedés…

Ekkor újabb tanácsokkal látták el: „Jó, már majdnem jó volt, olyan ügyes vagy! De csukd be a szád, és akkor nem megy bele a víz!”

Kicsi elgondolkodtam, hogy ha az orrán az orrcsipesz, a száját meg becsukja, szegény gyermek miként juttatja a testét és az izmait oxigénhez, de ez végül is legyen a szülei vagy a vízimentő srác dolga.

Balázska egyre kisebb lelkesedéssel vetette bele magát a vízbe. Sok mindennel kellett foglalkoznia. Erősen koncentrált, a nyelvét csak azért nem dugta ki nagy igyekezetében, ahogy rajzolás közben szokta, mert a friss utasítás szerint a száját csukva kell tartania.

„Nézd apa, már kettőt úsztam! Tudok úszni!” A sportosan sörhasú apa a korlátnak támaszkodva közölte hihetetlenül reális, de minden pedagógiai érzéktől, sőt, igazából mindenféle érzelemtől mentes hangon: „Nem fiam, nem tudsz úszni. Ez semmi.”

A gyerek azonnal úgy lekonyult, mint a petúniáink a kertben három, „Te sem locsoltál, drágám?” nap után. Anyuka, ellensúlyozandó az apa ridegségét, valamint igazolva önnön úszóedzői tehetségét, élesen sivította: „De tudsz úszni Balázska, nagyon ügyes vagy!”

Itt már újra lehanyatlottam a plédre, ezt a nevelési összhangot nem lehet hét és feles UV sugárzásban könnyedén elviselni. De hamarosan újabb mondat ütötte meg a fülemet: „Balázska, kihúzom a fürdőnadrágod madzagját, és összekötöm a lábaidat! Hát nem megmondtam, hogy egyszerre csapkodj a két lábaddal?!” Hurrá, a nagymama is megtette értékes hozzászólását Balázska úszóleckéjéhez.  Úristen, mi jöhet még? Orrcsipesz, száj befog, nagyot ugrik, evez a két kezével, és összekötött lábakkal.

Még egy rokon és szegény Balázska összekötött kézzel és lábbal, befogott orral és szájjal úgy merül le a Balatonba, mint a balta nyél nélkül.

Nem bírtam volna tovább hangos röhögés nélkül, így inkább felültem a biciklire és hazatekertem.

Remélem, szegény Balázska megúszta.

(terka)