FRISS HÍR: a fővárosi köztisztasági vállalat kirúgta az utolsó utcaseprőt is! Az idős férfi remegő kézzel akasztotta szegre kopottas narancssárga mellényét, majd leadta a raktárban a kiszolgált cirokseprűjét.

Ez persze fikció. Sajnos nem kell egymillió lépést tenni Magyarországon ahhoz, hogy szemlesütve szembesüljünk a ténnyel: elképesztően igénytelenek vagyunk a környezetünkre. A galériában látható fotók magukért beszélnek. A közeli parkban nagy buli nyomait hirdeti az eltépett melltartó és a csíkos női zokni. A sörös dobozok eredete nyilvánvaló: szomjukat(?) oltó honfitársaink laza csuklómozdulattal szabadulnak meg a kiürült fémflaskától. Ma egy hajléktalan a szemem láttára söpörte le az éjjeli fekhelyéül kiszemelt padról a fémdobozt: már nekik sem éri meg összeszedni, hogy megvegyék rajta a másnapi folyékony kenyeret. A Hajógyári-szigeten tett körséta alkalmával pedig kutyás társaink által gondosan nejlonba csomagolt kutyaürülék hever szerteszét.

Fel nem foghatom, ha már van nála zacskó, bele is szedi a kutyagumit, utána miért okoz nehézséget elvinni a legközelebbi szemetesig? Vagy urambocsá', a kocsijáig és aztán otthon kidobni? Miért kerül a bokor alá, a villanyoszlop betonjára, a fa tövébe? Nem, kérlek, ne gyertek azzal, hogy nincs elég kuka! Van kuka, igaz, nem bécsi léptékkel mérve, de a tízdekányi termék talán elvihető súly kétszáz méternyi távolságra. De ha nincs szemetes, akkor tessék hazavinni a cuccot! Mint ahogy a gyorséttermi papírtálca, papírpohár sem a parkoló földjére való. Laza mozdulattal, a félig nyitott kocsiajtón át elegánsan kitéve az amúgy biztosan tisztára nyalt négykerekűből, hogy ne büdösödjön ott. De ne ám! Heverjen inkább a parkban! Vigye el a szél, szedjék szét a kutyák, matassanak benne a kószáló gyerkőcök, botoljon bele mindenki a jóétvágyú honpolgár szemetébe. Pechje van a szemetelőnek: a papírtálcán hagyott egy parkolócetlit, amin olvasható a kocsija rendszáma… Persze, úgysem lesz semmi következménye.

Mint ahogy semmi más szemétségnek sincs semmi következménye.

Ilyenek vagyunk. Már nem szólunk rá senkire semmiért. Mindent szótlanul tűrünk. Mert félünk? Mert közönyösek vagyunk? Mert ez a természetes? Mert majd más eltakarítja? Majd a közmunkás? Hiszen ezért kapja a fizetését! Ja, hogy még ti tesztek szívességet azzal, hogy eldobáljátok a szemetet?! Ez afféle jószolgálati cselekedet, hogy a munkátlan pógároknak legyen mit éhbérért összetakarítani! Értem…

Sok éve, amikor életemben először jutottam ki Bécsbe, leparkoltunk egy hatalmas zöld park mellett. Kiszállva a kocsinkból, álmélkodó kisgyerekként csodáltam a lenyűgöző tisztaságot. Mígnem a park közepén egy kakaós zacskóba botlottam… Vélhetően nem Franzi oltotta szomját a magyar malteros kakaóval… A kukák ott ötvenméterenként nyitott szájjal éhesen áhítoztak a szemét után. De nem, a jó magyar turista a fűbe hajította az üres zacskót. Majd ingujjával bizonyára parasztosan letörölte a szája sarkát, és elindult a Mariahilferre Gorenjét venni.

Manapság gyakran elmélkedem arról, milyen jó volna turistaként látni Budapestet. Nem a hétköznapok szürke szemüvegén át látni ezt a gyönyörű várost. De félek, akkor sem lehetne nem észrevenni mindazt a mocskot, amit dühítő természetességgel szórunk szét magunk körül. Papírzsebkendő begyűrve a buszok ülései közé, cigarettacsikk hanyagul kipöckölve a kocsi ablakon, a lenyírt gallyak gondosan áthordva a szomszéd telek elé…

Egykori jó barátom azt szokta volt mondani: mert nyugaton már négyszáz évvel korábban elkezdték nyírni a füvet, mint nálunk. Utalva ezzel a kultúránk pár évszázados elmaradására.

Ezt értem. De úgy érzékelem, lassacskán visszatérünk a középkori utcára ürítéshez. Pedig megpróbálhatnánk esetleg mi is, ami a lengyeleknek sikerült. Pár éve Varsóban jártam üzleti ügyek miatt. Szembetűnően tiszták voltak az utcák, közterületek. Emlékeztem rá, hogy egy évtizeddel korábban még ott is papírzsebkendők, pet palackok, csikkek hevertek mindenfelé. Rákérdeztem, hogy a csodába csinálták ezt? Nos, a recept egyszerű. Az iskolákban kezdték a szemléletformálást, majd a gyerkőcök hazavitték a szülőknek az új tudást: „Anya, ne dobd el!” És Varsó tiszta lett. A sok hülyeség helyett, amivel fárasztjuk egymást, ez például hasznos közösségépítő tevékenység lehetne.

Kezdetnek az is elegendő, ha mindenki a maga portája előtt seper. És később sem kell sokkal több.

Amúgy meg üzenem a parkban ücsörgő ősz hölgynek, aki mindig felháborodva ordít a kutyásokkal: ma összeszedtem utána a kiolvasott újságját, amit nemes egyszerűséggel lesöpört a fűbe.

Nagyjából ennyi lenne a teendője mindenkinek: hordja el a magáét mindenki.

(terka)