Két lakó, mindketten a negyedikről, pont ugyanaznap délután követték el ugyanazt a baklövést: interneten rendeltek élelmiszert. Egyikük az üres bendőjét, a másik az üres éléstárat szerette volna megtölteni. Véletlenül egyiküknek sem volt készpénze: sebaj, az online vásárlást kártyával rendezték. Arra viszont nem számítottak, hogy sokba fog ez kerülni az egész lakóközösségnek. A kiszállításkor zárva maradt bugyellárisuk ugyanis Pandora szelencéjét nyitotta fel.
A két futár közül valamelyik annyira berágott a legfeljebb két-háromszáz forint borravaló elmaradásán, hogy hálából több ezer forint kárt okozott a pár héttel ezelőtt frissen festett lépcsőházban. Távozáskor nemes egyszerűséggel jelezte, hogy a jatt bizony kötelező (lett volna):
Jatt 10% IV. em
A konkrét kár nem óriási, mégis felettébb bosszantó, hiszen a lakók nem azért szavazták meg a felújítási alapból a festés kifizetését, hogy aztán unintelligens, sértődött, alulfizetett (?) idegenek üzenőfalnak használják a makulátlan felületet. A falra került üzenet az ételfutárok és a kiszállítást végző cégek szégyenfoltjaként azóta is ott virít. Mindenki láthatja, mit kockáztat az, akinek éppen nem csörög a zsebében aprópénz arra, hogy adózatlan jövedelem-kiegészítéssel dotálja a rosszul fizetett kiszállítókat. A lakók tanakodnak, hogy visszarendeljék-e a festést végző vállalkozót. Vagy megtegyék a rendőrségi feljelentést, amelyre a két futár cégei egymástól függetlenül buzdították őket.
Merthogy természetesen mindkét céget felhívták a lakók, elpanaszolva a falra került mázolmányt. A kulturáltnak semmiképp sem nevezhető művészi hajlam mögött megbújó, vállalhatatlan szemléletmódot és munkamorált egyik cég sem vállalta fel. Természetesen.
Ki lenne az a hülye vevőszolgálatos, aki azt mondja: „Elnézést kérünk, az értelmes fazonok már London utcáin rodeóznak a kajával, nekünk már csak a selejt selejtje marad munkaerő gyanánt… És persze piszok keveset is fizetünk nekik, így hát a borravaló a havi bérük része… De ez nem az Ön hibája, kedves vásárló, megtérítjük a kárt, aztán majd mi rendezzük a munkavállalónkkal a cehhet…” Efféle eljárásra legfeljebb a kitartóan rothadó kapitalizmus bűzös mocsarában lehetne számítani. (Meg már Albániában is.) Itthon megy a maszatolás: a mi futáraink ilyet nem tennének, biztos valaki más volt, nem is az van odaírva, tegyenek rendőrségi feljelentést, kérjék ki a kamera felvételeket, blablabla.
A cégkultúra ezzel az ostoba hárítással magáévá tette a selejtes munkavállaló értékrendjét. Hogy üzletileg ez mit jelent? A ház lakói ettől a két cégtől bizonyosan nem rendelnek többször.
Vagy ha mégis, megfontolás tárgyát képezi, hogy bemennek a cég központi székházába és a falra írják fel a bevásárlási listát…
(terka)