Anyák napjára szedtük az ibolyát a közeli erdőben Apámmal.
Mikor elmeséltem neki tegnap a kórházi ágya szélén ülve, lassan kinyitotta a szemét és elcsodálkozott: „Hogy te mikre emlékszel!”
Azt feleltem: „Igen, mert ez volt az egyetlen alkalom, amikor csak mi ketten csináltunk valamit, együtt.”
Ez így nem teljesen igaz, de sajnos, nem sokban tér el a valóságtól. A szüleim mindig dolgoztak, amikor kicsi voltam. Hajnalban mentek a munkába, aztán este a VGMK (fiatalabbak kedvéért: Vállalati Gazdasági Munkaközösség). Így tudtak elég pénzt keresni ahhoz, hogy megéljünk. Hogy a kapható négyféle szappan közül a jobbikat vehessük a boltban, hogy ötévente kicserélhessük a MERKUR-nál a Skoda vagy Dacia típusú gépkocsinkat, és hogy nyaranta elmehessünk két hétre a vállalati üdülőbe a Pap-szigetre vagy Siófokra. Ezért rám többnyire a nagyszüleim vigyáztak, ők vittek a Vidámparkba és az Állatkertbe.
Apám tévét is javított otthon – leggyakrabban a hátát láttam, amint az előszobában levő íróasztalon terpeszkedő behemót orosz vagy magyar Orion tévéket szerelte. Ebből nem származott nagy bevétele, de a nagyapámék idős ismerőseinek nagy szolgálatot tett azzal, hogy 50 vagy maximum 100 forintért életet lehelt a rozzant dobozokba, amelyek az egyetlen szórakozást jelentették számukra.
Apámmal mentünk ibolyát szedni az erdőbe. Narancssárga siltes sapka (ma baseball sapka) volt rajtam, és amikor a markomban már nem fértek el, jobb híján abba gyűjtöttem a csodálatos illatot árasztó aprócska virágokat. Tele lett a kis sapka a kék és a lila minden árnyalatát felvonultató szerénységekkel. Aztán hazatérve a kincsekkel, picike csokrokat kötöttem belőlük, és a Nagyi halványzöld stampedlis pohárkáiba állítottam őket. Az ibolyákkal Anyámat és a Nagyimat köszöntöttem akkor anyák napjára.
Ezek az ibolyák számomra mégis Apámat jelentik. Örökre.
Istenem, add, hogy egyszer, csak még egyszer újra együtt szedhessünk ibolyát.
Gyógyulj meg, Apa…
(terka)