Sosem öltem állatot. Direkt sohasem.

Pedig idestova 30 éve vezetek, de eddig egyetlen szerencsétlen macska halála szárad a lelkemen – védhetetlenül rohant át az út menti bozótból pont a kocsim két tengelye között. Visszamentem hozzá, de menthetetlen volt szegény. Utána napokig nem vezettem…

A sünt sem direkt öltem meg. De megöltem. Hatéves lehettem akkor.

A szomszéd Joli nénivel kirándultunk a Libegőnél, majd a fogaskerekűtől a Városmajoron át sétáltunk a villamoshoz. Hatalmas kősziklák voltak a parkban. Az egyik alatt egy üregben sünök laktak. A zsemlebarna kotorék eb nem volt nagy – a sün vesztére pont befért a lyukba. Előrángatta a tüskéshátút, nem törődve a bökős tüskékkel, tépte kegyetlenül. Odarohantam, elkergettem a kutyát és felvettem a vérző tüskebökit. Már ahhoz sem volt ereje, hogy összegömbölyödjön a kezemben. Rémülettől kidülledt aprócska gombszemeibe néztem és tudtam: haza kell vinnem. A villamoson többen érdeklődve figyelték új barátomat, aki már kissé megnyugodva nézelődött az ölemben. Hazaérve a sebeit elláttuk fertőtlenítővel a Nagyim segítségével, majd letettük a pincébe. Attól fogva ott lakott. Kapott egy régi virágos fadézsát, bele sok-sok illatos falevelet, a pince tele volt rovarokkal, és minden este különféle finomságokkal kényeztettem: tojás, alma, sajt és egyebek kerültek az tányérkájába. Szépen rendbejött kigömbölyödött. Most már tudom, akkor kellett volna őt visszavinni és elengedni…

A kedvenc szórakozása az esti „tévézés” volt. Egy vesszőkosárban utazott fel a pincéből a szobába, ahol szabadon bóklászott, amíg én az esti mesét néztem. Néha odajött, megszagolta a lábamat és úgy tűnt, ő is nézi a tévét. Nyárra már nagyon jól érezte magát, egyáltalán nem félt tőlem. Aztán ahogy közeledett a tél, egyre többször nem jött elő, készült a téli álomra. A süni dézsáját telehordtam száraz falevéllel, hogy kényelmesen aludhasson. aztán egyre többször nem jött elő, békésen szuszogott a dézsában. Egy idő után nem mentem le hozzá, hiszen az étel érintetlenül penészedett a kistálkában. Bevallom, talán el is feledkeztem róla, majd január táján úgy gondoltam, megnézem, mi újság vele. Ugyan még nem volt vége a télnek, de úgy éreztem, le kell hozzá mennem a pincébe. Kaparásnyomok a tál mellett… Még az utolsó penészes almacsutka is elfogyott…

A süni elaludt. Örökre elaludt. Ugyanis egyvalamivel nem számoltam: a vegyes tüzelésű kazán melege miatt vélhetően előbb felébredt a téli álmából, és – mit szépítsük – éhen halt szegény.

Sírva vittem fel a kosarában a már megkeményedett apró testet. Napokig nem engedtem eltemetni, hátha mégis csak alszik és fel fog ébredni. Sosem ébredt fel többé.

A fájdalom, amit az éhhalál közben érezhetett, még most is összeszorítja a gyomromat.

Talán ez az oka annak, hogy még egyetlen sünt sem ütöttem el az autómmal – nem tudnám elviselni, ha még egy tüskéshátú apróság életét elvenném.

Kérem, figyeljetek oda ti is vezetés közben!

Tavasszal a sünök szerelemittasan, eszetlenül robognak át este a sötétben az úttesten. Egy kis odafigyeléssel rengeteg kis állat életét megkímélhetitek! A sünök monogám állatok, ha elpusztul a párjuk, soha többé nem választanak társat! És ősszel, avarégetés előtt alaposan nézzétek át a levélhalmot, hiszen könnyen lehet, hogy beleköltözött egy sün, akinek a tűz szörnyű halált jelent. Évente sok-sok sün veszíti életét az utakon és a kertekben. Vigyázzunk rájuk együtt!

Segítsetek nekem vezekelni azért a sünért, akinek először megmentettem, majd elvettem az életét.

Köszönöm.

(terka)