Igen, a Te tolladdal írok. A tiéddel, aki hittél bennem. Akkor is, amikor senkinek és semminek éreztem magam. Amikor nemhogy írni, de olvasni sem volt erőm. Amikor olyan gyönge voltam, hogy lélegezni is alig bírtam. Aki hitt bennem, feltétel nélkül akkor is, amikor bőven szabhatott volna feltételeket. Aki elfogadott analfabétának – írástudó létemre.

A Te tolladdal írok, akkor is, ha a kezembe sem veszem, mert számomra ez a toll egy féltett kincs és a polcomon a helye. Mert számomra eddig egy toll csak olcsó, hétköznapi használati tárgy volt, aminek szinte azonnal letörtem a csiptetőjét. A tollak eddig mindig jöttek és mentek az életemben, megbecsülés nélkül hevertek az asztalomon vagy a táskám alján egy tokban. Némán.

De ez a toll! Ez egy tűzpiros Lamborghini! És mégsem ettől értékes.

Hanem attól, hogy akkor vetted, amikor talán ennivalóra sem volt pénzed. Akkor, amikor – bár tudtad, hogy éppen írásképtelen vagyok – érezted, hogy egyszer még írni fogok. És akkor kell egy jó toll. De nemcsak majd az íráshoz, hanem egészen addig ahhoz is, hogy emlékeztessen: írnom kell! Nem tudom, mennyit adhattak el ebből a modellből.

De tudom, hogy ilyen tolla senki másnak nincs.

Köszönöm.

(terka)