Az egységnyi seggre jutó vécécsésze számát hogyan lehet növelni? Nos, mivel egy segg alá (normál esetben) max. egy vécécsésze fér, így kijelenthető, ahány újabb lakás, annyival több vécécsészét lehet értékesíteni. Nem bonyolult a matek, igaz? Az atomizálódó = ilyen-olyan okból szerteszét költöző családok kifejezetten gerjesztően hatnak a fogyasztásra.
Honnan jutott ez eszembe? A napokban egy kedves ismerősömmel arról vitáztunk, a mamahotelben élő fiatalok képesek-e elsajátítani az önálló életvitelt? Merthogy szerinte nem. És ezért kellene mindenkinek elköltözni a szüleitől külön ingatlanba. Én viszont amondó vagyok, hogy amit ma (nem véletlenül megalázó módon) mamahotelnek hívnak, az régen tök természetes volt. Mármint az, hogy több generáció élt együtt egy ingatlanban.
A nagyszüleim még a dédszüleim által épített házat csinosítgatták. A szüleim aztán ugyanott kezdték közös életüket, így oda születtem én is. Az együttélésnek számos előnye volt: édesanyám a Nagyimtól leshette el a főzés minden csínját-bínját, az édesapám a nagypapámmal közösen művelte a kertet, nekem pedig este a Nagyim mondott mesét. Hétvégente pedig nagy ultipartik voltak, mikor a nagybátyáim és a családjuk is megérkeztek hozzánk. És még sorolhatnám. A lényeg: a több generáció együttélése révén a család minden tagja megtanulta a saját szerepét. Amikor aztán a nagypapám beteg lett, az apám a korábban már gyakorlatban ellesett családfő szerepbe simán átlépett.
A problémát én nem abban látom, hogy együtt élnek a felnőtt gyerekek a szüleikkel. Hanem abban, hogy attól hangos a média, hogy ez nem normális dolog. Úgy érezhetjük, jobb, ha alig tizennyolc évesen mindenki különköltözik. És persze külön fizeti a villanyszámlát, a fűtést... Való igaz, az emberi életre kevésbé alkalmas panelzugokban nehezen megoldható a több generáció gondtalan együttélése. De nem tanulunk a hibákból: a ma épülő átlaglakások szintén inkább az individumok igényeihez alkalmasak, mintsem a családi életre. Főként, ha az átlag másfél szobából az egyszoba az úgynevezett amerikai konyhás nappalinak csúfolt torzszülött. Ami egészen addig kényelmes és trendi, amíg meg nem sütöd benne az első rántott húst. Az amerikai konyha intézménye (mint neve is mutatja) Amerikából érkezett, ahol viszont alap a 200-300 négyzetméteres családi ház, benne hat hálószoba és egyéb nyalánkságok. Zárójel bezárva.
Kinek jó, ha szétszakadnak a családok? Mert a családoknak nem. A fogyasztói társadalom haszonlesőinek annál inkább. Klozetpapírból egy főre természetesen ugyanannyi fogy, akár együtt élnek, akár külön a családtagok. De klozetpapír tartóból rögvest kétszer annyi kell, ha idejekorán különköltözik az anyuka egyszülött csemetéje, igaz? Kétszer annyi tévékészülék, kétszer annyi fotel, babzsák, dohányzóasztal, mikrohullámú sütő, hűtőszekrény és "Welcome Home" lábtörlő... Vágod?
A tervezett avulás és a silány tömegtermelés eredményeként szinte minden termék várható élettartama nagyjából felére-harmadára csökkent. Tovább gerjeszti a piaci pörgést, hogy az emberekkel megutáltatják egymást, akik mint a mérgezett egerek menekülnek az otthonukból. Vagy a szüleik otthonából, vagy a közösen teremtett családi fészekből, mert ugye az a menő, ha két-három "holtodiglan-holtomiglan" próbálkozással jut el az ember fia-lánya a végső családi fészekhez. Amiből aztán a Nagy Game Over előtt bevonulhat (szerencsés esetben) egy öregek otthonába, vagy (szerencsétlenebb esetben) egy kórházi elfekvőbe. Mert a gyereke már külön él és esze ágába nincs hazaköltözni és ápolni az idős szülőt... A kör bezárult.
Ki a fenének jó ez?
Apró élhetetlen lukakat húznak fel hatalmas ingatlanfejlesztések keretében. A házsorok ugyan már nem szürkék, hanem trendi színvilágban pompáznak. Viszont helyenként szinte még kisebb távolságra vannak egymástól mint a régebbi lakótelepeken. Ha a szemben levő házban reggel ásít a szomszéd, meg tudod számolni, hány fogában van tömés. Veszel egy lepukkant rozsdatelket két forgalmas út között, hozatsz némi gyeptéglát a ki tudja mit tartalmazó talaj fölé, építesz lila erkélyes lukakat, adsz egy 'jól hangzó' nevet (Boldogság Napsugara vagy Gyémánt Gyönyör Lakópark) és dől a lé.
Az emberek ezekért az élhetetlen, ámde menőnek kikiáltott kalitkákért évtizedekre hitelrabságba vetik saját magukat. Majd boldogtalanul pislognak a cellácskáikban, kétségbeesve megveszik a legújabb online filmes előfizetést, hogy ne unatkozzanak fene nagy magányukban, miután hazamentek a semmiről se szóló small-talk partiról a munkahelyeikről. Gondolkozzál el szépen, vajon a rács melyik oldalán ülsz?
A dédszüleim által épített ház nem volt trendi, nem volt hatalmas. Mégis kiváló volt arra, hogy három generáció békében melengesse a hátát a cserépkályhának dőlve. Hogy jóízű, tartalmas beszélgetések közepette elfogyasszák a saját maguk főzte finom vacsorájukat a nem-amerikai konyha asztalát körbeülve.
Legfrissebb élményemet is hadd osszam meg veletek a látszólag talán nem idevágó témában.
Ma a "szakmai öntömjén" közösségi médiafelületen azt olvastam, hogy egy cégnél attól lett boldogabb a munkatársak adventje - hálás köszönettel a HR osztálynak - hogy előre nyomtatott kávéhab mintákat kaptak a céges konyhában a céges ingyen kávé mellé. (lásd még: versenyképes juttatási csomag)
Először nem is értettem, miről van szó. Utánanéztem. Igen, léteznek nyomtatott, ehető minták, amikkel ékesíthető a kávéra nyomott tejszínhab. Ó, anyám...
Nos, az evolúció nem feltétlenül jelent pozitív kiválasztódási folyamatot.
Sarkosabban fogalmazva: az emberiség tényleg megérett a pusztulásra.
(terka)
fotó: pixabay.com