Tegnap délután a Szépművészetiben a lencsefőzelék-mámor után új értelmet nyert a "szabad országban mindenki azt csinál, amit szabad" jelmondat. A gyerekkoromban afféle fanyalgós rendszerkritikaként megfogalmazott áthallásos kijelentést most értettem csak meg a maga teljességében.

A tömeggel együtt hömpölyögve áhítattal csodáltam Rubens, Rembrandt és társainak sokszázéves alkotásait. Megállapítottam, hogy bár a világ őrültebben pörög, és bár egy falra felragasztott banánt is műalkotásnak mondanak, szerencsére még vannak állandó értékek. Én úgy tekintek erre a közegre, mint a művészet templomára, megtiszteltetés, hogy itt lehetek és láthatom ezeket a páratlan alkotásokat. Az emberek többsége ugyanígy, lecsendesült, befogadásra kész állapotban sétálgatott a csodás képek között. Egyszercsak felcsattanó hang rántott vissza napjainkba: "bazmeg felteszik magasra a képeket és aztán fel van háborodva, ha közel megyek". A fiatal hölgy perlekedett a tisztességben megőszült teremőr bácsival, aki szépen öltönybe öltözve próbálta óvni a rábízott területen lógó sokmilliós értékeket. A bácsi hasztalan érvelt, mutogatta az elegáns kötélkorlátot, aztán még elnézést is kért, de hát a képek értéke, épsége, satöbbi.

De ő meg AKARJA nézni! Közelebbről. Punktum. Mert ő az Ő. Majdnem megkérdeztem, hogy mert ki a f@sz vagy te kisanyám, de gondoltam, a tényleg pihentetőre sikerült évvégi szabit nem nullázom le egy ilyen egóbajnok miatt. Végül beszélgettem pár mondatot a teremőr bácsival, megnyugtattam, hogy nem ő volt a hibás, ugyanis láthatóan még ő aggodalmaskodott, hogy vajon megsértette-e a látogatót... Fura világ, nem? Aztán elmesélte, hogy mivel pont a napokban tettek tönkre külföldön látogatók egy nagyon értékes képet, még inkább óvják a kiállítás képeit. Teljesen érthető. 

Nem is írtam volna róla, mert egy hétköznapi intermezzonak tűnt. Egészen addig tartott az elhatározásom, míg ma reggel Fokhagymás Rózsi el nem mesélte, hogy alig bírt kiállni a mélygarázsból, mert az egyik lakó (nem először!) úgy döntött, hogy ő bezzeg beparkol a lejáróba. A portásbácsi hasztalan próbálta meggyőzni, hogy a lejáró nem azért van, hogy ő oda álljon, amikor nem talál az utcán parkolót, hanem le-fel közlekedésre szolgál mintegy kétszáz autósnak. Az új lakó viszont, akinek nem jutott lent a mélygarázsban hely, akkor is oda AKART állni, tehát odaállt. És nagyívben leszarta, hogy másokat akadályoz ezzel. A helyzet totál patt, mivel nem közterület, a közteresek nem intézkedhetnek, a lakóközösség pedig még nem eszmélt fel, mi lenne, ha hirtelen a ház összes lakója a lejárót akarná használni díjmentes parkolónak.

A közösség nincs felkészülve arra, hogy egyesek tévesen értelmezik a demokráciát. Békésen tűrik mint a birkák, hogy néhány gátlástalanabb egyed a fejükre szarjon. Mert az egyén szabadsága... Aha... Pedig a demokrácia nem arról szól, hogy mindenki azt csinál, amit AKAR. (Azt úgy hívják: anarchia.) A demokráciában nagyon szigorú játékszabályok szerint teheti mindenki a dolgát. Különben káosz lenne. Mint egy hangyabolyban, az embereknek is megvan a dolguk, a láthatatlan vagy épp jól láthatóan kijelölt útvonalak és aszerint kell létezni, ha tetszik, ha nem. Különben felborul a rend. Természetesen mindennek a helyes megélése veleszületett intelligencia kérdése is. A hibás önértékelés és az ebből fakadó deviáns, a közösség számára zavaró vagy akár káros viselkedés viszont érzékelhetően egyre inkább elharapódzik.

Oda akarok parkolni, ahova nem szabad - ezért akár órákat vár a villamos, és rajta sokszáz utas.

Hangosan akarom hallgatni a zenét a kocsimban - ezért éjjel mindenki ébredjen fel, ha csikorgó gumikkal, ordító hangszóróval elhaladok az utcán.

Nem akarok megfázni az autómban, ezért járó motorral várakozok - a többiek meg fuldokoljanak csak a füstben, amit tök feleslegesen nyomatok az amúgy is szmogos levegőbe.

Meg akarom simogatni a tigrist, pedig ki van írva hogy harap - ha mégis baj történik, majd az állatkert lesz a hibás.

Meg akarom nézni a képet egészen közelről - ezért mások nem látnak tőlem, és ha véletlenül megsértem a pótolhatatlan alkotást, nem is én voltam...

A rosszul értelmezett demokrácia és egyéni szabadság fogalma megkeseríti az közösség életét. Szinte következmények nélkül nyomorékká lehet verni a jegyellenőrt a kedves utasnak, oda lehet szaratni a kutyát a frissen felújított parkba, meg lehet verni az ivadékot nevelni igyekvő tanárt az iskolában a kedves szülőnek - sorolhatnám.

Akarország polgárainak egyelőre nem sikerült maradéktalanul elsajátítani a kulturált demokrácia játékszabályait.

Lépj vissza a START mezőre és kezdd újra a játékot.

Mert egy jól működő szabad országban tényleg mindenki azt csinálja, amit szabad.

(terka)