2005 óta törvény tiltja a gyermekek ellen alkalmazott erőszakot már Magyarországon is. Apám keze először 1973-ban járt el, majd másodszor 1985-ben. Mindkettőre világosan emlékszem. És mind a mai napig hálás vagyok neki ezért a két testi fenyítésért. Mert mindkét ütésből összetett tudással gazdagodtam.
Az elsőből már négyévesen egy életre megtanultam, mit jelent az igazságtalanság. De mellette az aggodalom, a felelősség, az adott szó ereje és hasonló fogalmak is tisztázódtak. Nem, nem akkor rögvest. De ma, amikor már az életem második kötetét olvasom, a négyévesen szerzett tapasztalathoz kiválóan tudom kötni ezeket a fontos fogalmakat. A másodikból pedig egy életre megtanultam, hogy a szeretet mellett nem vész kárba a tisztelet sem. És hogy mit jelent például az empátia.
Négyéves koromban Apám úgy elfenekelt, hogy bepisiltem. Mert megszöktem. Pontosabban, hazaszöktem onnan, ahol unatkoztam. Nagybátyámék talán 2-3 kilométerre laktak tőlünk, Apám náluk szerelt valamit. Elvitt magával, de én egyszercsak úgy döntöttem, inkább hazamegyek. Többször dünnyögtem is nekik erről a tervemről, de senki sem vett komolyan. A kapu nyitva várt, így hát nekiindultam a nagy kalandnak. Az út nem volt teljesen ismeretlen, hiszen féltávnál állt az óvoda, ahonnan Nagyi minden délután hazasétált velem. Nem esett semmi bajom, kicsit gyorsabban dobogott a szívem, de minden kutya farkcsóválva üdvözölt, és akkoriban még nem állt a sarkon mutogatós bácsi. Már majdnem hazaértem, ott szüttyögtem már a falra szerelt postaládánál, amikor is Apám rozoga Skodája csikorgó kerekekkel (ABS akkor még a Holdban) állt meg mellettem… A jó öreg kivágta a kocsiajtót és azonmód alaposan elfenekelt. Bepisiltem. Nem az ütés erejétől, hanem az ijedtségtől. Ugyanis éppen elmélyülten zörgettem a piros postaláda levélbedobó nyílásán a fém lamellákat. Aztán Apa megölelt, majd pisis harisnyanadrágban beültetett az autóba és hazavitt. Hogy aztán mi történt, nem emlékszem. Viszont a legutolsó közös karácsonyunkon elmeséltem neki, hogy bár felnőtt fejjel, gyakorló szülőként természetesen már megértem az aggodalmát, viszont a mai napig igazságtalannak tartom, hogy kikaptam. Én ugyanis nem szöktem meg. Szóltam, hogy hazamegyek, csak ő nem vette komolyan. És épségben hazaértem, tehát képes voltam az út megtételére. Mindazonáltal ott az a seggre-pacsi nagyon sok mindent jelentett, amit ma is szívemben őrzök: mindenekfelett az Apám szavakkal oly nehezen kifejezett, mégis mindent felülmúló szeretetét irántam. Az aggodalmát, a féltését és a szülői felelősség életünket végig kísérő terhét.
Amikor mindezt felnőtt fejjel elmondtam neki, csak hallgatott, majd zavartan rám mosolygott. Mindketten tudtuk, hogy abból a fenekelésből nemcsak én, hanem Ő is sokat tanult.
Sokáig nem is kaptam ki aztán, pedig néha – lány létemre – vásott rossz kölyök voltam. A késsel célbadobálás a szomszédok idegeire ment néha, a zsebemben mindig volt gyufa és nagyító, cseresznyelopás közben rám küldtek egy németjuhászt, aki leszedte a nadrágomat, a motoromat meg néha a családi Dacia tartályából „tankoltam” fel. És egyszer bizony még azt is kipróbáltam, tényleg robban-e a TechnokolRapid…
Majd a serdülőkor elhozta életem második testi fenyítését. Előre bocsátom: teljesen megérdemelten! Anyukám influenzás volt, ezért ebédre nem főzött, csak megmelegítette az előző napi levest. Gyorsan készített hozzá pár pohár pudingot – mégiscsak legyen valami desszert vasárnap. Viszont óriási hibát követett el: nem tett bele mazsolát, pedig úgy szerettem… Én pedig kellően flegmán, lefitymálva a beteg Anyukám által készített finomságot, ezt bizony szóvá is tettem: „A mazsolát kifelejtetted?” Apám balja a szemvillanásnál is rövidebb idő alatt repült be a képembe, határozott piros foltot hagyva maga után. „Itt a mazsola, tessék. Inkább köszönd meg Anyádnak az ebédet, ha már nem készítetted el helyette.” Mindezt halkan, nem kiabálva mondta. Így még jobban fájt az igazság. Anyám önfeláldozása ekkor vált számomra világossá. Addig szinte magától értetődő volt, hogy Ő főz, Ő mos, Ő kapálja a virágokat, Ő ápolja a beteg nagyszüleimet…
Miért írtam le mindezt?
Több okból is. Az egyik, hogy ez a két, megfelelő időben elhelyezett ún. testi fenyítés a mai napig elkísér. Mindkét esetből tanultam, mindkettőnek volt értelme. Sem előtte, sem utána nem kaptam ki többet. De ezért a két ütésért a mai napig hálás vagyok. És nem gondolom, hogy a manapság eluralkodó szemlélet, mely szerint egy gyerekre már rá sem lehet szólni, mert megsérül a lelke, valóban az emberiség minőségfejlődéséhez vezet. Az agresszió, az erőszak ugyanis nem csupán egy-két pofonban nyilvánulhat meg. A csendes (vagy épp hangos) terror sokkalta jobban kifeszíti a gyerkőcök (és a szülők, nevelők, pedagógusok, környezet) idegrendszerét. Az egymással ordítva kommunikáló családok, önkívületben hisztiző gyerekek szinte mindennaposak. A kisfiam egykori óvónénijével tavaly Anyák napja előtt találkoztam, és már reggel feltűnően rosszkedvű volt az amúgy mosolygós hölgy. Kiderült, aznap családos buszkirándulás lesz az oviban, amitől előre kitöri a frász, ugyanis ma már a négyéves gyerekek lazán elküldik melegebb éghajlatra a szüleiket és viszont. És ő ezt nagyon nehezen viseli, de nem tehet ellene semmit, mivel ha rászól a gyerekre, a kedves édesanyja felháborodik…
Fura világban élünk. A képmutatás világában. Már gyerekkorban megszokja az ember, hogy anyuka ugyan nem zavar le neki egy nyaklevest, de mosolyogva elküldi a búsba. Idegbeteg felnőttek idegbeteg gyerekeket termelnek a világra nagyüzemben. A hangerő, az ordítozás mindent felülír. A csendes, mégis beszédes tekintetből ma már egyre kevésbé értenek az emberek. De egy kellő pillanatban lekevert hasznos pofonért feljelentik a szülőt, vagy éppen a tanerőt. Nem álságos ez az egész?
Ne értsetek félre! Természetesen azzal nem értek egyet, ha szíjat hasítanak egy gyermek hátából, vagy a kedves édesapa falhoz csapja a kisbabát, mert zavarja a sírása. Az értelmetlen erőszak nem megoldás. De egy kellő pillanatban elcsattant pofonból szerintem igenis lehet tanulni.
Apu, bárcsak elmondhatnám Neked…
Hogy köszönöm azt a bizonyos pofont.
Hogy köszönök mindent.
Apu emlékére, aki hat hónapja hagyott itt minket.
(terka)
Kapcsolódó:
