Régen rossz, ha a kutyát és gazdáját csak egy póráz köti össze. A feltétlen bizalom ennek az évezredes kapcsolatnak az alapja. De vannak olyan esetek, amikor ebben a hatlábú viszonyrendszerben a bizalom még nagyobb szerepet kap.

Gyermekkorom egyik kedvenc könyve az Emma meg én. Sajnos a kötet maga nincs már meg, mert Kormos2 kutyám egyszer „kiolvasta”. De az olvasmányélmény élénken bennem él. Az igaz történet egy angol lányról szól, aki nem lát és vakvezető kutyát kap. Bemutatja a speciális kutyák kiképzését, majd a korlátlan bizalom kiépülésének minden mozzanatát. Ebben a kapcsolatban a bizalom sokkal inkább az ember oldalán kérdőjeles, hiszen a tájékozódását addig segítő fehérbot helyett egy négylábúra bízza az életét.

Azonban a kocka másként is fordulhat: Panka, a kutyám megvakult. Alig egy hét alatt veszítette el véglegesen a szeme világát egy alattomos betegség következtében. Mindez csak néhány hónappal azt követően történt, hogy magamhoz vettem a menhelyről. Éppen elkezdtük alaposabban megismerni és megszokni egymást. És ekkor hirtelen én lettem az ő "fehér botja". 

A ma esti sétánál fogalmazódott meg bennem, hogy a kapcsolatunk egy sajátos inverze a vakvezető kutya és a nemlátó ember bizalmi viszonyának. A kiszolgáltatottság iránya 180 fokkal eltér, viszont a bizalom mértéke legalább ugyanakkora kell legyen az ő részéről felém, mintha fordított felállásban lennénk. Mert én látok helyette. Természetesen tudom, hogy a kutyák legfőbb érzékszerve nem a szem, hanem az orr. Azzal viszont nem tud lépcsőt, járdaszigetet, hirtelen felbukkanó parkolóórát érzékelni. Az orra segítségével pontosan tudja, hogy a sarkon túl ott a húsillatot árasztó étterem, hogy a parkban felbukkant egy fajtárs. De nem tudja, ha jön egy autó vagy hirtelen elsuhan a járdán egy kerékpáros.

A szeme világának elvesztésével érdekes változás állt be a póráz szerepében. Amíg látott, nem zavarta, ha a hosszú kiképző póráz laza volt kettőnk között. A szabadságfokát tetszőlegesen kihasználta az adott távolságon belül. Most viszont kifejezetten igényli a rövidebb, feszes pórázt és jólesik neki a testét szinte körbeölelő új hám. Magabiztosabban mozog, ha a feszes pórázon keresztül érzi, ott vagyok vele és merre haladunk. Most én figyelek helyette: ha csak egy kicsit is kikapcsolok, előfordulhat, hogy nekimegy egy villanyoszlopnak, megbotlik a járda szélén vagy későn fordul be a sarkon és lefejeli a házfalat. Bevallom, eleinte előfordultak ilyen esetek… Nekem is meg kellett szoknom, hogy a séta nekem ma már kevésbé lazító agymosás a fárasztó nap végén: oda kell figyelni minden apróságra. Mert Panka bízik bennem. Egészen egyszerűen azért, mert másban nem bízhat: velem sétál és kettőnk közül én látok. Amikor ebbe belegondoltam, komolyan meghatódtam. Az évezredes bizalom, amelyet a kutyák megszereztek és (gyakran sajnos méltatlanul) őriznek az ember irányába, egy ilyen helyzetben hatványozott szerepet kap minden pillanatban.

Ha ne adj’ isten nem látnék, vajon én kiben bíznék meg ennyire?

Csakis egy kutyában.

(terka)