Sosem voltam még komolyabban orvosnál. A szüléstől és egy szerencsétlen izomszakadástól eltekintve, semmi okom nem volt félni a fehér köpenyt. Viszont amikor eljött a negyvenedik születésnapom, elhatároztam, felelősséggel viseltetek önmagamért és elmegyek pár ellenőrzésre, vérkép, mammográfia, bőrgyógyászat, stb. Összeszerveztem magamnak egy Dokikban Dús napot!

Reggel a laborban kezdtem. A nővérkéknek talán hiányzik a kaland és a kihívás az életükből, ezért mindig megpróbálnak máshonnan vért venni, mint ahol a vénám jól láthatóan duzzad. Némi véráldozat árán elhitték, hogy tényleg nincs a jobb karomon megtalálható véna, ellenben a bal karom tökéletesen alkalmas a célra – ott viszont keresztben megy, nem pedig úgy, mint a normális embereknek… Innen rohantam át a mammográfiára. Tartottam tőle. Ugyanis azok a nőismerőseim, akiknek már palacsintává lapították néhányszor a melleit, azt mondták, hogy így fáj, meg úgy kellemetlen. Nos, leszögezem: nem fáj! Sőt, egy fogorvosi ellenőrzés kellemetlenebb, még akkor is, ha nekem van a világ legkíméletesebb fogorvosa (köszönöm, Ágika!). Tehát ez a pár perc bőven megérte a következő kontrollig hátralevő 2 év nyugalmát. A két mammográfiai vizsgálat között pedig egy szerető férfikéz elég megbízható diagnosztikai eszköz...

A kivizsgálási hercehurca következő állomása a bőrgyógyászat volt. Nem bíztam a véletlenre: a hátamon tanyázó sok-sok barna katicabogarat a Kékgolyó utcába vittem „megszámláltatni”. Gondoltam, tuti szakemberre bízom a kis drágákat. Bejelentkeztem a rendszerbe – a TB központjában aznap biztosan elátkoztak, hogy felháborító módon már a harmadik helyen költöm a pénzüket (pénzemet?) kivizsgálásokra.

Leültem. Vártam. Vártam. És vártam. A folyosó oxigénszegény és eseménydús volt. Egy hipermarket reklámújságjának koszos lapjait terelgette a huzat a földön. Egy fiatal pár érzelmi amplitúdója az egymásba forrt csókolózástól a hangos veszekedésig hullámzott. Az idős hölgy a sarokban minden gyanútlanul mellé ülőnek elkezdte sorolni az egészségügyi problémáit. Mindenki hallotta. Én már többször is. Szégyen nélkül tárta fel idegenek emberek előtt testének legintimebb botlásait. Vélhetően a félelmét próbálta ily módon orvosolni.

Aztán beviharzott egy velem hasonló korúnak látszó úr, leült. Nem telt bele egy perc sem, máris behívták. Se sorszám, se semmi. Úgy tűnt, hogy egy gyógyszergyár orvoslátogatója, némi toll-jegyzettömb-miegymás ajándékkal a táskájában. Negyedóra múltán kijött, immár lelassult mozgással távozott. Inkább tűnt betegnek, mint sikeres gyógyszervigécnek.  Aztán máris behívtak engem. Hurrá, a nőgyógyász előtt talán még egy hamburger is belefér!

Bementem. Az orvos hosszasan telefonált. Már majdnem kijöttem, mikor intett, maradjak, üljek le az asztala melletti székre. Leültem. Aztán végighallgattam a telefonálást. Íme:

• Szia Drága! Igen, küldtem hozzátok egy beteget, XY (a nevét mondta, amelyet én most diszkréten elhallgatok), most volt nálam, az XY magánklinikáról küldték, tudod, ők is tudnák műteni, de mivel utókezelés is kell és azt ők nem tudják ellátni, mi meg nem szívesen fogadunk máshol műtötteket… igen, igen… Na, szóval van két melanómája, az egyik…a másik meg…

Itt részletes leírást hallgathattam végig az előzőleg távozó úr kórképéről, amelyet én diszkréten nem osztok meg veletek. Ekkor már kezdtem nagyon rosszul érezni magam. Én is a pöttyeim miatt jöttem… A csevej folyt tovább.

• Igen, meg kéne néznetek. Ne várassátok órákat, mint a többi átlagbeteget, jó?

Átlagbeteget. Mint én, például. Igaz, én nem vártam órákat, csak másfelet. Átlagbeteg. Pedig évtizedek óta fizeti utánam a cég tisztességgel a sok pénzt, hiszen nem alacsony fizetésért dolgozom. Évtizedek alatt talán pár nap betegállományban voltam. És évtizedek alatt ahova kellett (nőgyógyász, fogorvos) maszek alapon jártam. Plusz pénzért. Tehát nem robbantottam a TB bankot.

• De ne hívjátok be azonnal, nehogy már azt higgye, ő a világ közepe…

Na, tessék, ennyit a hálapénz erejéről. Így tömjétek ki a jó doktorok zsebét borítékkal! Nemhogy a gyógyítás, de a titoktartás sem múlik azon, mennyit kapnak. Ez (is) alapvetően morál kérdése!

• Igen, köszönöm, nem fogjátok megbánni, jól fogtok járni a beteggel, elég hálás…

Szóval, mégis fontos a hálapénz? De azért ne higgye, hogy ő a világ közepe?

Aztán némi puszi-puszi, mikor ebédelünk, satöbbi.

Majd felém fordult az amúgy szimpatikus arcú doktornő és megkérdezte:

• Mi a panasza?

Az titok. Orvosi titok. Így megtartom magamnak.

(terka)