Az én Nagyim még maga nyújtotta a rétest. A mákos tésztához a metéltet ő vagdalta boszorkányos gyorsasággal - ha lecsukom a szemeimet, így több évtized távlatából is látom az ujjait, amint átpergeti a tésztacsíkokat és a számban érzem a saját maga által darált mákkal és porcukorral hintett mennyei házi tészta ízét. Tökmindegy hány tojás van a bolti tésztában, sose lesz olyan! Sőt, maga olvasztotta a zsírt a piacon vett szalonnából a zománcos zsírosbödönbe - a friss tepertő illata belengte a környéket.
Lehet vitázni, hogy egy személyre főzni szívás vagy takarékosság. Édesanyám hozzászokott gyerekkorában a takarékoskodáshoz, így neki az a természetes, hogy főz magának. Szerintem nem éri meg, ráadásul utálom három napon át ugyanazt enni. Egymagamnak ritkán állok oda a tűzhely mellé, pedig szeretem a hasamat és elég jól forgatom a kanalat.
A "kockásabroszos" kifőzdében, ahol egyébként istenien főznek a srácok, azt figyeltem meg, hogy rendszeresen állnak sorba, majd étkeznek is anyukák pici gyerekekkel. Nem értem. Még durvább, amikor ebédidőben valamelyik gyorsétteremben tolják a jó olajos-sós sültkrumplit, mondván "a gyerek nem eszik meg mást..." Ahhhhha... Tényleg nem értem. A főzés egy nő számára olyan, mint odaadni a szívét-lelkét a szeretteinek. Örömet okoz annak is, aki adja és annak, aki kapja. Amikor még pici volt a gyermekem és otthon voltam vele, minden nap főztem. Magam kapargattam a friss májat a friss zöldségekből készült főzelékbe. Tudtam, mire van szüksége és tudtam, azt raktam bele, úgy ízesítettem, hogy szeresse. Persze a teljes családnak is főztem, és amikor munkába álltam, legalább a hétvégeken még akkor is.
Fokhagymás Rózsi a mai napig őrzi a Nagymamája habverőjét... És a napokban épp arról beszélgettünk, vajon mi ér többet? A idő, amit az ember lánya megtakarít, ha NEM főz, vagy az, ha finoma étellel is kifejezi szeretetét. És szerintem a főzés nem jelenti azt, hogy mellette nem tudsz foglalkozni a gyerkőccel. A konyhaasztalnál rajzolgató kisgyerek óhatatlanul ellesi a mintát: a főzés jó dolog. És közben kiválóan lehet beszélgetni egymással! Megbeszélni a napi történéseket, vagy egy kisebb, beszélni még nem tudó gyerek is érti a hangsúlyokat - az ételnek becsülete lesz, ha az Anya készíti. De lehet, hogy piszokul ódivatú vagyok. Lehet, hogy a kifőzdés kaján is felnőnek a gyerekek. Simán. De ha az anyák mostanában nem főznek a kicsiknek, akkor ők honnan tudják majd idősebb korukban felidézni az otthoni ízeket? Mert a főzés rituáléja, az eredményeként készült finom étel, a családi étkezés maga jelenti az otthont is egyben. A családot. Családi tűzhely - nem véletlen a szófordulat. Összegyűlni a tűzhely körül. Együtt lenni. Beszélgetni. Figyelni egymásra. Nem nyomogatni közben a mobilt, hanem tényleg a másikra figyelni. (A kedvencem, amikor egy étteremben ül a család az asztal körül, nem beszélgetnek, egymásra se néznek, mindannyian a mobiljukat b@szogatják... ismerős a kép?) Aki elmesélheti a napját. Az aggodalmait. Az örömeit. Plusz a főzés odafigyelés is. Igyekszem olyat készíteni, amit ők szeretnek. Akár vendégek, akár a család részére készül az étel. És igen, a férfi szívéhez igenis a hasán át vezet az út... Nem véletlen a mondás: megfőztem magamnak!
Szerencsére én még tudom, hogy a Nagyi palacsintája, amibe a saját főzésű baracklekvárt kente, a legjobb a világon. Az Édesapám bablevese, benne a picike kis krumplis gombóckákkal, amiket én is segítettem gombócozni - felülmúlhatatlan. A másik Mama diótortáját semmilyen menő újlipótvárosi cukrászda nem múlhatja fölül.
Az Anyukám vadasa és székelykáposztája etalon. Remélem, az Ő főztjét még sok éven át fogyaszthatom.
(terka)
