A mai gyerekek eszeveszetten ordítanak. Úgy tűnik, jóval gyakrabban, mint amikor én voltam gyerek, vagy amikor nekem született a kisfiam. Játszóterek mellett sétálva artikulátlanul sikító, torzult arccal le-föl rohangáló, egymást felöklelő kölyköket látok egyre gyakrabban. A kis lapátokkal homoksütiket készítő, egymással békésen gagyogó édes porontyok üdítő kivételnek számítanak.

A szülők meg csak legfeljebb egymással beszélgetnek vagy a telefonjukba merülve egyszerűen nem vesznek tudomást kedves magzatuk fékevesztett ámokfutásairól. Kötelességből lehozták levegőzni a kölyköt, aztán ennyi. Nekik nincs több dolguk. Iránysüketek. Vagy fáradtak az egész napi hajszától. Vagy csak simán lusták. Úgy gondolják, azt, hogy nekik gyerekük lett, azt az egész társadalomnak meg kell szenvednie. Az, hogy a környezetük miként kénytelen tolerálni mindezt, arról hosszan mesélhetnének például a játszóterekre néző lakásokban élők... Oké, velük ne foglalkozzon a kedves szülő, mindenki törődjön a maga bajával, a békés egymás mellett élésre teszünk magasról. De vajon arra miért nem gondol a szülő, hogy azzal, ha a gyerek csak nő, mint a dudva, azzal neki tesz rosszat. Mert ha gyerekkorban nem tanulja meg a minimális odafigyelést egymásra, a környezetre, illetve az egymással való normális közlekedési szabályokat, akkor kiállhatatlan, békétlen, tolakodó, agresszív és nárcisztikus, csak én-én-én jellegű, ámde lelkileg könnyen felborítható dömpereket termelnek. Akik sem önmagukkal, sem másokkal sosem lesznek jóban. Igazi magyarokat... De bezzeg, ha valaki rászól a kölyökre! Akkor mint anyaoroszlán kikel magából, hogy bezzeg az ő gyerekét ne nevelje más! Hát akkor neveld te, ha már megszülted!

Nemrég összefutottam fiam egykori óvónőjével, aki kora reggel szomorú arccal sétáltatta kutyáját. Mindig mosolygós asszonyként emlékeztem rá, nem értettem, mitől lett ilyen. Kiderült... Aznap óvodai kirándulásra mentek, anyukákkal egyetemben. Mondtam, ez tök jó, kellemes nap lesz! Aha... Elmesélte, hogy égnek áll a haja már előre, mert manapság a 4-5 éves ovisok és anyukáik kölcsönösen elküldik egymást ordítva a melegebb éghajlatra... Elszoktak a közös programoktól, idegesítik egymást.  És hogy ő már előre kész van ettől a naptól. Mert ha meg rászól egy vásott kölyökre (ő, az óvónő), akkor a szülő rövid úton kiosztja, hogy ne korlátozza Ödönkét... Sőt... A szeme láttára tanítja a szülő a gyereket arra, hogy húzza meg a kismajom farkát az állatkertben...

A mai gyerekekre nem szabad rászólni, mert megsérül a lelkük... Szabadon kell nevelni őket, hogy szabadon kibontakozhassanak. Hajrá. 

Rám a szüleim és a nagyszüleim rám szóltak, ha például nagy ritkán eljutottunk egy étterembe ebédelni és rohangáltam volna ebéd közben. Hogy ne zavarjak másokat. Nem lettem ettől lelki sérült, bizton állíthatom. Én sem hagytam a fiamnak, hogy mondjuk egy közértben mindent megfogdosson, ledobáljon, vagy hogy a buszon ordítozzon. Manapság meg eljutottak oda éttermek és szállodák, hogy kényszerűségből nem engedik be a kisgyerekes családokat, a többi ember nyugalma védelmében... Az igazság nyilván valahol félúton van. 

Nemrégiben pár napot Olaszországban tölthettem, kipihenve az elmúlt hetek-hónapok-évek fáradalmait. Komolyan mondom, ott nem hallottam esztelenül ordítozó kiskölyköket. Szépen ücsörögtek vagy fogócskáztak a szülőkkel például Pisa főterén a ferde torony mellett. Beszélgettek. Normális emberek módjára. Odafigyelve egymásra. Megérintve egymást. Nem, ott sincs kolbászból a kerítés... De tagadhatatlan, hogy az 5 nap alatt számos olyan élmény ért, amitől úgy gondolom, nálunk valami nagyon eltorzult és nagyon nem normális.

És nem kell ezt rákenni senkire. Bármelyik atyuska is osztja éppen az észt odafentről, a lényeg rajtunk múlik. Se a mindenkori hatalomra, se a pártokra, se bárki másra nem mutogathatunk. Magunkba kell nézni, kedves magyar embertársak. A mindennapjainkat mi alakítjuk, a gyerekeinket mi neveljük felnőtté. Mogorva, önelégült, másokat semmibe vevő, érzéketlen, zárkózott, mindent akaró, de örülni képtelen magyarokká.

Nézzünk csak körbe. Láthatjuk az eredményt.

(terka)