Életmentő lomtalanítás
2018. október 06. írta: MagyarTarka

Életmentő lomtalanítás

A nénike egyre csak a halom körül ólálkodott.

Utóbb erősen szégyellem magam érte, de ott azt gondoltam, valami jó kis zsákmányra várva köröz a felhalmozott lomok körül. Jómagam csupán kíváncsi turistaként jártam-keltem a faluban. Valami romantikus kincskereső kalandként fogtam fel ezt a napot. Végül a többedik kör után beszédbe elegyedtünk. A néni és én. Ő szólított meg. Az egyik zsákban kotorva egy faragott botot húztam elő. "Ostornyél..." Bután néztem föl. "Ostornyél. Ott a végén a pattintó is." Vajon honnan tudhatja...? A csupán gondolatban feltett kérdésre kérés nélkül jött a válasz: "A férjem faragta..." Itt hirtelen nagy csönd kerekedett bennem. Mindent megértettem. A néni nem zsákmányra várt. A néni az életét őrizte. A bezsákolt tárgyakban heverő múltját. Nem tudtam mit mondani, csak sután ennyit: "Szép..." De a néninek az a faragott bot nem csak szép volt. Egy élet, egy elmúlt élet emléke, a szeretett férfi keze munkája, talán egy közös csöndes este finom mozdulatainak eredménye. Ami most itt hever bezsákolva sok egyéb holmival egyetemben. Elszégyelltem magam, amiért azt hittem, a néni zsákmányra vár. És mérhetetlenül elszomorodtam. És megértettem: ennyi az élet. Néhány piszkos meszes zsákba betaposva, az út szélére vetve.

Egy ideje úgy döntöttem, mostantól nem tárgyakat, hanem emlékeket gyűjtök. Inkább élményekre költök, érzéseket, fontos pillanatokat raktározok el magamban. Ott, akkor, a kilomtalanított élet kupacai fölött őrködő néni mellett zavartan álldogálva megéreztem: nagyon jól döntöttem. A tárgyak csak tárgyak. Elveszíthetők. Kidobhatók. És az utánunk jövőknek már nem azt jelentik, mint nekünk egykoron.

A néni mintha hallotta volna gondolataimat, folytatta a beszélgetést. "Itt van két kis csésze, kávéscsésze is. Nem kell? Nagyon szépek..." Lehajolt reszketve, és kopott botjára támaszkodva kicsomagolta a fehér papírokba gondosan burkolt két pici porceláncsészét: "Az örökösök kitették, nem kellett nekik..." Az örökösök... Vagyis a gyerekei.

Sok nappal később írom ezeket a sorokat, de még most is görcsbe rándul a gyomrom... Mérhetetlenül megsajnáltam őt. Semmi szükségem nem volt a két kis csészére. De elvettem őket. Meg egy régi barna tányérért is lehajoltam. Hazavittem őket. Gondosan elmosogatva új életre keltek. A barna tálban finom alma és körte kínálja már magát. A picinyke csészék illatozó kávét fogadnak majd magukba, ha egyszer méltó vendég érkezik hozzájuk. A nagy befőttes üvegbe pedig nyáridéző virág került. 

Lomtalanítás... Valójában kimúlt életek hevernek az út mentén. Mementóként hirdetik, egyszer a te féltett kincseid is így végzik majd.

Lomtalanítás... Néha jobb, ha az ember maga végzi el a piszkos munkát. Mert ha tetszik, ha nem, ki kell dobni időről-időre egy csomó dolgot az életünkből, különben csak a felgyűlt mindenféle csak értéktelen szemétkupaccá devalválódik. Ki kell dobni elhasznált tárgyakat, ellehetetlenült helyzeteket, ellenséggé fordult barátokat, némává bénult szavakat, üresre aszalódott lelkeket, arc-vesztett szájhősöket, létfenntartó ámde lélekölő munkahelyeket. Néha teljesen üresre kell pucolni mindent, különben a kupac maga alá temeti az embert. Ám az emlékeinket mégis magunkkal cipeljük, bármennyire is szeretnénk megválni azoktól is. Újra és újra kezdjük a gyűjtögetést. Fáradhatatlanul, a végelfáradásig.

Nénike! A barna tál és a csészék jó helyen vannak, ne aggódjon értük. Került melléjük egy asztalka is. Óvni fogom őket, amíg csak tehetem. Aztán majdcsak akad valaki, aki ugyanígy összeszedi őket az út széléről... 

(terka)

A bejegyzés trackback címe:

https://magyartarka.blog.hu/api/trackback/id/tr9014284445

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

F.M.J. · http://magan-galaxis.blog.hu/ 2018.10.06. 11:45:18

Ez a baj a lomokkal. A szüleim eladták a családi házukat. 70+ mindkettő. Anyám elhozta annak idején a nagyszüleim ágyát szétszerelve, mert az emlék. A költözésnél már nem tudta volna hová tenni, el akarta égetni, de a szívem megszakadt volna, ha látom a tűzre hordania az addig féltve őrzött relikviákat. Azt mondtam neki, hogy nekem szükségem lenne rájuk. Ő megkönnyebbült, én elszállítottam, és most kerülgetem, míg anyám el nem megy örökre. Azután elégetem, mert eladni mégsem tehetem, de betüzelni vele nekem talán már nem lesz akkora gond.

Meglátjuk.

MagyarTarka · https://www.facebook.com/profile.php?id=100011062750336 2018.10.06. 23:01:38

@F.M.J.: Ahogy a kommentjeidből eddig "megismertelek" - gond lesz... Te is tudod...

F.M.J. · http://magan-galaxis.blog.hu/ 2018.10.28. 21:59:55

@MagyarTarka: Igazad lehet, de ezzel nem tettél boldoggá.
Ennyire tipizálható lenne a személyiségem, hogy ebből a pár hozzászólásból ezt le tudtad szűrni? Sokat foglalkozhatsz emberekkel, mert a legtöbben sok év után is meglepődnek a nézeteimen, pedig nem sokat változtak évtizedek óta.

MagyarTarka · https://www.facebook.com/profile.php?id=100011062750336 2018.11.11. 00:16:58

@F.M.J.: Nem tudom. Szeretek "mozizni"... Figyelni az embereket. Meg némi empátia. Meg sok év... ennyi. Ne aggódj. Nincs semmi baj a személyiségeddel. :)