gyászmenetlevél
2016. február 16. írta: MagyarTarka

gyászmenetlevél

bridge-621522_1920.jpgHa egy ember meghal, embertelen rendszer lép működésbe. És amikor mi, hozzátartozók még fel sem ocsúdunk a szerettünk elvesztése miatti sokkból, a hivatalos ügyeket már gőzerővel intézni kell. A morbid társasjáték első állomása a kórházi osztály, ahol előtte annyit reménykedtünk, és ahol annyi könny hullott a szemünkből. Ha itt ügyesek és főleg türelmesek vagyunk, a díjunk Apám holmija és néhány papír lesz a továbblépéshez.

Beléptünk az ajtón, mint az elmúlt időben annyiszor. De ma már nem volt nálunk húsleves, ásványvíz és tiszta pizsama. Ellenben letehetetlen teherként cipeltük a lelkünket. A kettéágazó folyosón levő kényelmetlen székekre ültettek minket, ahol a betegek fogyasztják az ehetetlen kórházi kosztot. Teszem hozzá, hogy ez egy ún. „Hotelszolgáltatási részleg” – vagyis kőkeményen fizetős. Az élelem mégis olyan, aminek láttán mindig az az érzésem támadt, hogy a kórházakra szervesen ráépülő iparág a sertéságazat lehet. Hiszen olyan mennyiségű moslék keletkezik a magyar kórházakban, amellyel városnyi sertéshizlaldákat lehet ellátni. Persze tudom, az EU-konform sertéseket nem szabad ilyen undorító kajával etetni. Csak a kórházi betegeket.

Tehát leültünk a folyosó legforgalmasabb részére. Kegyeleti szoba ugyanis nincs. Vagy egy zug, ahol a hozzátartozó négyszemközt maradhat a fájdalmával, a könnyeivel, amíg vár. Ott bőgsz, tucatnyi le-fel grasszáló beteg között, akiknek a gyógyuláshoz iszonyú jó inputot adhat a halottjukat siratók látványa.  Kisvártatva megkaptuk Apám holmiját, a táskáját és egy (szemetes?) zacskót, ebben a ruhája volt, amiben bement a kórházba. A holmikat tételes leltáron kellett átvenni. Ott a jövés-menés kellős közepén keresgéltük az egyetlen gyűrűjét a feneketlen bendőjű táskában. Kevésbé az anyagi, mintsem az erkölcsi értéke miatt volt fontos megtalálni.

A várakozás a táska és a zsák társaságában még inkább feszültté vált. A húgom kiborult. Majd kisvártatva én is. Mintegy egy óra múltán odamentem a nővérpulthoz: „Értem én, hogy kevés az orvos, és a halottak már ráérnek, de a hozzátartozókkal ez meglehetősen embertelen.” Erre hirtelen előkerült egy fiatal doktornő, aki közölte, hogy a papírokra még várnunk kell, mivel a boncolás elvégzését kegyeleti okból elutasító nyomtatványt csak az osztályvezető igazolhatja. Ő pedig értekezleten van. Hát jó. Tovább vártunk.

Odaérkezésünk után másfél órával megérkezett az osztályvezető orvos, aki egyébként korrekt és jó szakembernek tűnt. Aláírta a papírokat és folytatódhatott az akadályverseny. Kaptunk magunk mellé egy nővérkét kísérő gyanánt, nehogy eltévedjünk. Vagy, hogy biztosan kifizessük azt az öt napot, amit Apám ott töltött? Nem, nem, ez csúnya feltételezés volt – visszaszívtam! Leróttuk a hotelszolgáltatás díját. Tudjátok, a moslékért, szobaszervizzel. Igaz, a reggelis és vacsorás barna papírzacskót csak lerakták az asztalra, így a magatehetetlen Apám egyedül nem tudta volna megenni, de benne volt a díjban. Meg a tévé is a falon, amit úgysem tudott nézni, hiszen nem volt magánál. De legalább járt reggeli vizit is! A normál osztályon nem volt ilyen extra, ugyanis kevés az orvos. Kifizettük. Továbbléphettünk.

Egy rémes földalatti folyosón vezetett az utunk a kórházi akadályverseny végállomása, Hádész birodalma felé. A kanyargós folyosó, akárcsak egy óvóhely: a semmibe tartó vastag csövekkel, rajtuk hatalmas koszhálókkal, omló vakolattal. Mindez megadta az alaphangulatot a Patológiához. Egy láthatatlan vasmarok szorította össze a torkomat és a gyomromat. A föld alól kibukkanva sem lélegezhettem fel. Tudom, a legtöbb ember irtózik még a halottak gondolatától is, azonban én már szinte betegesen kerülöm ezt a témát. Ha vezetés közben elém keveredik egy halottszállító autó, inkább lemaradok, csak ne legyek a közelében. Nos, ki miben vétkezik, abban bűnhődik: itt több szürke furgon sorakozott a néma utasokért. Elfordított fejjel, borzongva lépdeltem a zuhogó esőben. Azt persze nem gondoltam, hogy a patológia egy felszabadítóan vidám hely lesz. De a szűk, alig 2-3 négyzetméteres helyiség, amelybe vezettek minket, alulmúlta a képzeletemet. Három szék, egy apró asztal, néhány kornyadt növény, egy bele-sem-akarok-gondolni-hova-vezető vasajtó. Nem mertem semmihez sem nyúlni. Vártunk. Ez az akadályverseny egy türelemjáték, mert a halottak már ráérnek.

Az érkező kórboncnok egyébként egy teljesen átlagos figura volt – arcán semmi alkoholizmus, a kezeiről sem csepegett a vér. Kifejezetten emberségesen estünk túl az amúgy lélekölő procedúrán, melynek eredményeként a kezünkbe kaptuk a halottvizsgálati lapot és még pár fontos papírt. És egy újabb számlát. „Nem tudom, mondták-e önöknek, hogy a test hűtéséért díjat kell fizetni, én adok erről egy papírt, amivel VISSZA kell fáradniuk a pénztárba, befizetni.” Értitek a problémáimat, ugye? Értem én, hogy neki csak test, de nekem az Apám… És vissza a pénztárba? Onnan jöttünk! Sejthették, hogy jó eséllyel nem tesszük be Apám holttestét a csomagtartóba. Így ott marad a patológián. Tehát hűteni kell. Tehát fizetni kell érte. Akkor mi az istenért nem tudtuk ezt akkor kifizetni, amikor előzőleg már ott voltunk? Nem nyert, lépjen vissza két mezőt! Vissza a pénztárba, a rémes földalatti folyosón. Huhhh.  Ekkor már kicsit zilált voltam, pedig még messze volt az ügyintézés vége.

vero.JPGA pénztárnál várni kellett. Az agyam kegyeletsértő módon önvédelmi üzemmódra kapcsolt és olyan dolgokat vettem észre, amivel önmagamat és a húgomat is kicsit feloldottam az amúgy ideg- és lélekölő folyamat közepette. A pénztár mellett található ugyanis a kórház rendészeti vezetőjének a szobája, akit úgy hívnak: Verő Sándor. Nomen est omen… Verbalitás-mániás vagyok, így tovább csemegéztem… A szemem a pénztáros hölgy névtáblájára tévedt: XY-né, Fáni. A hölgy keresztneve Fáni. Ez önmagában vicces, de benézve a tipikus ügyféltávoltartó kisablakon látszott, hogy Fáni néni méreteit még Rubens mester is megirigyelte volna. Tudom, ez talán méltatlan volt a helyzethez, de bizony a húgommal együtt elkezdtünk kuncogni... Ez volt ebben a napban az egyetlen, ami felszabadító volt.

Kifizetve minden számlát, megszerezve minden papírt, útra keltünk a temetkezési vállalkozóhoz. Közel a kórházhoz, egy kertes ház aljában található az iroda. Kellemes környezet lenne, ha belépve a földtől a plafonig nem sorakoznának urnák egy teljes falon. A látvány kevésbé volt hívogató, de muszáj volt bemenni. Értem én, hogy ők ezzel foglalkoznak, de a hozzátartozójukat éppen elveszítő emberek számára talán egy lapozható diszkrét album kevésbé lenne mellbevágó. Nehezen tudom elképzelni azt, hogy valaki belép, majd mint egy áruházban végigsétál az urnák előtt, hogy "jaj, ez a kis fehér milyen cuki, de talán a szeme színéhez jobban állna az a barna". Az értékesítő madame üdvözletképpen ránk mosolygott: az első fogai hiányoztak. A fekete lyuk elnyelte a maradék ügyintézési kedvünket. Összenéztünk, felálltunk és megfutamodtunk.

Persze végül mindent elintéztünk – máshol.

Apám temetése két hét múlva lesz.

Nyugodjon békében.

De az illetékeseknek ne legyen nyugalma, van tennivalójuk bőséggel!

Hogy egy embert emberséges körülmények között tudjanak elveszíteni a hozzátartozóik.

 

(terka)

A bejegyzés trackback címe:

https://magyartarka.blog.hu/api/trackback/id/tr238397266

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.