Mocsok
2016. január 17. írta: MagyarTarka

Mocsok

Mocskos cigányok. A stadionok lelátóról és bakancsos masírozóktól harsányan ismételt, hétköznapi fasisztáktól csak orr alá dörmögött szókapcsolat. Mocskos...
Mocskos? Amikor megláttam a családot a kórház folyosóján, először arra figyeltem fel, hogy milyen friss, vasalt, gondozott az öltözékük. Aztán lepillantottam a farmerem foltos szárára és elszégyelltem magam.

Apa, anya, egy hétéves forma kisfiú, meg egy pár hónapos kisbaba. Vártak, mint mindenki. Türelmesen - nem úgy, mint mindenki. Az oxigénnel együtt a türelem is lassan fogyott a váróteremben. A követhetetlen és vontatott betegbehívások felőrölték az emberek idegeivel együtt az emberiességet is.

Az említett cigány család évszázadok során átöröklött türelemmel várt a sorára. A tüneményes kisbabát figyeltem és nem tudtam nem meghallani a köztük zajló csendes beszélgetést. Kiderült, hogy a férfi egy munkahelyi balesetben sérült meg. A műtétje nem sikerült, és most újabb operáció vár rá, mert nem mozog a keze. Egy családfenntartó, aki akar, de nem tud dolgozni. Az eleven fiúcska időnként elszaladt a szülei mellől, de elég volt egy hívó tekintet és visszatért. Néha egy-egy puszit nyomott a kistestvére arcára és a szájába adta a cumit. Az anya aggódva kísérte tekintetével a párját, amikor végre behívta az orvos. Pár perc múlva kijött az apa, a kisfiú szeretettel átölelte. Le kellett menniük a röntgenre, majd vissza ugyanide. Ekkor már több mint másfél órája voltak ott. A gyerkőcök mégsem sírtak, nem éktelenkedtek. A kisbaba a fehér ruhácskája fodrai közül hatalmas barna szemekkel csodálkozott a világra.
Ekkor már Anyám is, akit elkísértem, nagyon türelmetlen volt. Okkal. Az utolsónak érkezőket is sorra behívták már, mi, akik az elsők között érkeztünk már két órája vártunk. Csitítgattam Anyát, mikor csípős megjegyzéseket tett a magyar egészségügyre. A többi beteg is láthatóan rosszul viselte a sorsát, nem éppen minisztériumi füleknek való mondatok röpködtek a levegőben. Felkötött kezek, felpolcolt lábak, amorf gipszszobrok mindenfelé - traumatológiai csend(?)élet. A kemény, PVC-székekhez tapadó izzadt combok cuppantak itt-ott, amint a sérültek kevésbé fájó testhelyzetet próbáltak felvenni. Már aki volt olyan állapotban, hogy mozdulni tudott. Két szerencsétlen idős nő, akiket hordágyon toltak oda, jó ideje meg sem mozdultak, csak nyögtek.


Kisvártatva a cigány család visszatért a röntgenből. A férfi mobiltelefonja megszólalt, a beszélgetés egyik felét elcsípve úgy tűnt, nem remélt munkalehetőség várja a családfőt: "Igen, de jó!... Targoncázni kéne?... Jó, de csak a platóról?... Jó, az menni fog fél kézzel is... Megyek, akkor ott várlak, és nagyon köszönöm!"

Végül kijött az orvos, rövid, támogató szavak kíséretében átadta neki a műtéthez szükséges papírokat. Beszélgetésükből az is kiderült, hogy még két testvér és egy nagymama várja otthon a családot.

Ekkor a közeli széken ülő fiatalember fogai között jól hallhatóan szűrte ki a következő sommás megállapítást: "Mocskos cigány, ahhoz persze nem vagy elég beteg, hogy gyereket csinálj!"

Messzebb ültem tőle, mégis tisztán hallottam a szavakat. Mintha a rendelőben ülőket gyomorszájon vágták volna... Az addig mosolygós cigányember arca összerándult. A doktor szeme korbácsütésként villant a fiatalemberre, aki flegmán elfordította a fejét.
Az orvos néma kézfogása roma páciensével talán egy gondolattal hosszabbra nyúlt a szokásosnál.

Ideje lett volna felmosni a folyosót.

cleaning-268126_1920.jpg

 

 

(terka)

 

Az írás megjelent 2010. augusztus 24-én a Népszava online felületén. Azóta sem veszített aktualitásából.

A bejegyzés trackback címe:

https://magyartarka.blog.hu/api/trackback/id/tr308281024